Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
VÉGH ANTAL NYUGATI UTAKON* A bostoni fojtogatás Első amerikai házigazdám egy magyar orvos volt, aki egyetemi tanulmányait már Nyugaton végezte, a legkiválóbb egyetemeken. Nem is gyógyítással foglalkozik, hanem tudományos kutatással. Nyilván neki is nagyon nehéz volt, amíg felküzdötte magát. Most már jónevű, befutott személyiség. És kitűnő magyar. Puhatolózott, mit tudok Bostonról. Csakugyan, mit is kellene tudnom Boston városáról? Szépen felmondtam a „Boston tea party”-t. — És még? — Még? Na, vajon még mi is? Boston igen nagy város, ez kitetszik az első pillanatra. Negyvenemeletes üvegházak, óriási forgalom, teherkocsiknak is beillő luxusautók, mi meg egy ócska tragacsba szálltunk, az is kölcsön-kocsi volt. A régebbi házak súlyosak, komorak, mintha egyetlen kőből faragták volna mindegyiket. Ahogy egyik-másik bostoni utca kinéz — főként a régiek —, így képzeli el az ember a mogorva, kelletlen angol nagyvárosokat. — Szóval, mi az, amit még tudsz Bostonról? Elutazásom előtt fellapozhattam volna néhány leírást, és akkor most fejből mondhatnám a lakosok számát, az ipari termelés volumenét, a kikötő forgalmát, satöbbi. Csakhogy én az utolsó pillanatig sem hittem el, hogy utazom. A járókelők arca egyforma. Se nem vidám, se nem keserves. — Megvan! Hát a bostoni fojtogató! Láttuk a filmet. Ehol ni, ott vannak a nagy, óriás emeletes paloták kapualjai, a megvilágítatlan folyosók, ott sündörög, ott settenkedik a fojtogató. Az ajtón belül ott vannak a ráncosképű, öreg, kifestett hölgyek, akik megtakarított pénzükön alusznak, valamilyen csodára várnak; ha mást nem, várják a maguk fojtogatóját. Aztán az egész éjszaka idegen ágyban szerelmeskedő, macska- lustaságú húszéves bostoni lányok, akik csak hajnalra vetődnek haza, és kerülnek a saját ágyukba, elalszanak, álmodnak, felrettennek az első csengetésre, menten ajtót nyitnak, még lecsukva a szemük, de beengednek bárkit, aztán máris lehet őket fojtogatni. Van itt mit nézni az utcán, a kapuk alatt. Az emberek arcát is nézegetem, kiből lesz fojtogató, kiből fojtogatott? — Azt csakugyan nem tudtad, hogy itt Bostonban beszédet mondott Kossuth Lajos? — Nem én! Azt nem, hogy éppen itt, Bostonban! — Ej, ej... Elszomorít, hogy magyarságból máris rosszul vizsgáztam. Mintha a Rózsadomb egy jól beépített utcájában álltunk volna meg, csak sűrűbb és jóval magasabb házak előtt. Még követ is kellett keresni az autó kereke alá, hogy le ne guruljon, ha netán kioldódna a kézifék. Házigazdám az első emeleten lakik. Szép, tágas, nagy lakásuk van. Igazán kedvesen fogadtak az otthonukban. Ők is hozzájárultak — anyagilag — meghívásomhoz. Szeretném viszonozni a kedvességüket. Talán az életben még adódik rá alkalom. De most csak egyetlen lehetőségem * Részlet a szerzőnek a Gondolat Kiadónál rövidesen megjelenő kötetéből. 23
