Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

Maga a tisztára söpört porta, közepén a vakító fehérre meszelt, zöldablakos és nádtetős házzal — egy skanzenre emlékeztetett.

Mindez méginkább növelte bennem a bizakodást, hogy Glemba lesz a mi emberünk. Arra is elszántam gondolatban magam: bármennyit kér, megadom. Egy ilyen munkájú embertől nem szabad a pénzt sajnálni.

4.

A Glemba utáni sóvárgásunk időszakában feltűnt nekem, hogy ámbár mindenki felsőfokban magasztalta emberünk sokirányú kisipari képességét, alig ejtettek szót személyiségéről. Illetve: hümmögtek, ha erről faggatóztam. „Amúgy rendes ember lenne .

— bólogattak, de nem mondták meg: milyen ember emígy. Legyintgettek, ha tovább kérdezősködtem, vagy legfeljebb olyasmit dünnyögtek, hogy hiányzik egy kereke, vagy éppen több van neki egy kerékkel. Azt is mondták: bolond, meg azt is, hogy ravasz. Egyszer azt hallottam: több esze van, mint hat miniszternek. Más esetben: buta, mint a sötét éccaka. Mindenesetre: semmi olyat nem mondtak, amiből valami egyértelműt és bizonyosat tudhattam volna meg Glembáról. Sőt: csak a homályosság nőtt bennem az ellentmondásos nyilatkozatok nyomán.

Arra a meggyőződésre jutottam lassanként, hogy nemcsak számomra titokzatos ember Glemba, hanem titok ő a falu előtt is.

S ez annál érthetetlenebbnek tetszett, mivel ott született és ott nevelkedett, aztán mindvégig ott élt, kivéve azt a tizenkét esztendőt, amit Amerikában töltött. Ámde nem Amerika tette őt különös emberré, mert — amint széliében mondogatták: — dilis volt ez azelőtt is.

Valamennyi Glembáról kapott tájékoztatás között leginkább meglepett, hogy valaha a „mi” házunkban lakott. Tőszomszédunk, a református pap mondta ezt egy vasárnap délutánon, amikor templomból jövet megállt a kerítésnél és rámköszönt. Korábban is köszönő-viszonyban voltunk, de egyébként tartózkodó udvariasság és bizonyos zavar jellemezte kapcsolatunkat. Futó benyomásaim alapján ugyan derék embernek sejtettem és világnézeti különbözőségeink ellenére jól elképzeltem a vele való szorosabb össze- barátkozást is, minthogy azonban ő nem közeledett, én sem akartam tolakodónak látszani.

A ház környékén és a telek más részeiben is embermagasságúra felburjánzott gazt irtottam ásóval, kapával, néha pedig csákánnyal, hogy a gyökereket is elvagdossam. Minthogy csatakos volt az idő, hát nyakig sáros voltam, folyt rólam a verejték, s fojtogatott a méreg, meg a búbánat, amiért más üdülőkkel ellentétben, kártyázás és kvaterkázás helyett nekem ezt a baromi munkát kell végeznem, ami ráadásul majdnem reménytelen, mert hiszen elvirágzott már ez a gyom, elszórta a magját és jövőre kezdhetem élőiről vele a birkózást.

Csendes egyetértéssel hallgatta panaszkodásomat a pap, miközben lekanyarította válláról megkopott reverendáját és a karjára tette. Értelmes tekintetű, erős állú, erős vállú férfi volt; a léckerítés tetejére helyezett kezei éppen úgy eresek és göcsörtösek voltak, mint akármely helybeli paraszté.

— Annak idején gyönyörű volt ez a kert — röptette végig tekintetét a telken. — Szőlő, málna, különleges gyümölcsfák és zöldségfélék — mind pompásan érezték magukat. Csodát művelt itt Glemba mester.

— Glemba? — kérdeztem elámulva.

— Hogyne — bólintott a pap. — Itt lakott. Eredetileg az öreg Pereszteghyé volt a ház és Glemba feleségül vette a Pereszteghy lányt. De mindössze két évig éltek együtt, aztán elváltak. Az öreg Pereszteghy meghalt, a lánya és az özvegy pedig Pestre költö5