Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
CSÁK GYULA GLEMBA i. A hetvenes évek elején szú'kebb családomban is heves vág/ ébredt egy hétvégi telek után. Az előző évtized általános gazdasági fellendülése úgy zúgott el felettünk, hogy alig érintette vagyoni helyzetünket. Ennek megfelelően szerzőösztönünket sem borzolta fel a Pest-környéken és az ország más üdülő-zónáiban kivirító kisebb-nagyobb hétvégi paloták látványa, legfeljebb irigykedtünk, meg háborogtunk, hogy másoknak milyen jól megy! Amikorra aztán mi is a „komoly vevő,, rangjára emelkedtünk, már minden zug foglalt volt a divatos helyeken, vagy pedig csillagászati összegért juthattunk volna tyúkudvarnyi telekhez, ahol ráadásul kegyetlen — és reménytelen — kérkedő versenyre kényszerültünk volna messziről-szaglóan pénzes szomszédainkkal. Más irányba kellett tehát tapogatóznunk. Azért, hogy ne legyen olyan savanyú a szőlő, azt az elméletet gyártottuk feleségemmel, hogy nem is vágyunk mi az új gazdasági mechanizmus cápái közé, hanem direkt valami egészen szerény és csendes helyet szeretnénk, hogy háborítatlanul hódolhassunk falusi gyerekkorunk kedves emlékeinek. így jutottunk el a Börzsöny hegység tövébe, egy Morta nevű, lebilincselően bűbájos faluba, ahol megvettük a parókia melletti üresen álló házat. 2. Honfoglalásunk fontos elemének tekintettük, hogy ne csupán a táji, hanem az emberi környezettel is mihamarabb bensőséges kapcsolatot létesítsünk. S ez utóbbi törekvésünk — várakozásunkkal ellentétben — rendkívül könnyen és gyorsan ment. Minthogy akkor már hét éve lakatlanul állt a ház, hallgatólagosan köztulajdonba vette a falu; háborúsdit játszottak benne a gyerekek s kidűlt-bedült kerítésén át szabad bejárást élveztek a libák, kacsák, de az öregasszonyok is, akik a dúsan termő csalánt sarlóz- gatták aprójószágaiknak, továbbá a telek alsó végén átcsörgedező — és tulajdonosi büszkeségünket leginkább dagasztó — patak partjára jártak ruhát öblíteni. így aztán már első ott töltött és tervezgetésre fordított délutánunkon fél tucatnyi öregasszony, meg egy csomó gyerek rajzott körülöttünk, mert a falu is kíváncsi volt az új lakókra. Mikor pedig megnyugtattam az öregasszonyokat, hogy ezután is tetszés szerint vegyék igénybe a telek növényzetét és a patak vizét, láthatóan fölengedett az első pillanatokban természetes idegenkedésük és érdeklődéssel hallgatták elképzeléseinket arról, hogy miképpen kívánunk berendezkedni. Kicsit csodálkoztak, meg suttyómba vihorásztak is ötleteinken, de azért szíves-örömest vállalkoztak, hogy szétnéznek otthon, meg a szomszédaiknál az általunk igényelt, vedlett paraszti holmik után. Feleségem egyebek között azt is előadta, hogy kemencét szeretnénk építeni. — Ezt csak Glemba tudná — hümmögött az egyik öregasszony — Az mindenhez ért. Kicsit ütődött, de mindenhez ért. —• Nem ütődött az! — vágott közbe egy másik asszony. — Hogy lehetne ütődött az, kinek milliói vannak Amerikában?! — Szóbeszéd — legyintett egy fiatalabb nő. — Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! — védte álláspontját az előbbi asszony. — Megkérném magukat, szóljanak neki, ha látják — vágtam el a vitát. 3
