Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)
románság majd mindig az átadó fél; magyarra épp tízszer annyi népköltési szöveg van románból átültetve, mint viszont. Az erdélyi magyar folklór hagyományosabb, elevenebb és színesebb a magyarországinál: míg nálunk pl. a keserves és a bújdosóének csak nyomokban található, odaát szinte mai napiglan eleven maradt. Az erdélyi hegyek őrizték legtovább a közismert régi stílusú balladákat (pl. Kőmives Kelemenné, Júlia szép leány, Kerekes Izsák és még több más), ugyanakkor az Alföld felől fokozatosan átvették a mi új stílusú (főként betyár-) balladáinkat is, és tovább is adták Moldva felé. Kevés olyan alkotáscsoport van, amely e nagytájon ismeretlen lenne, ilyenek elsősorban a pásztordalok, melyek megfelelő társadalmi háttér híján itt ki sem alakultak, sőt átvételre sem mindig kerültek. Már említettük, nem hangsúlyos az erdélyi pásztorművészet sem. A gyermekjátékok között viszont sok a pásztoros. (A szertartásos énekekről előzőleg néhány szóban már megemlékeztünk.) Míg nálunk erősen lehanyatlott a mesemondás, Erdélyben máig él: a kutatók olyan kiváló egyéniségekre bukkantak, akiknek meserepertoárja felér egy egész faluéval, és e sokrétű mesekincsben van mitikus-mágikus eredethagyomány, tündéries-csodás-hősies mese, reneszánsz novellamese, erotikus trufa, olvasmányokból eredő monda és még sok más egyéb műfaj is. Minden ellentmondás nélkül ötvözni tudják a hallott és az olvasott meséket, tekintet nélkül arra, hogy azok magyarul, románul vagy más nyelven hangzottak el; itt a többnyelvű mesemondók (köztük cigányok is) valósággal meseközvetítők, nehéz is e bonyodalmas históriák eredete után nyomozni! Ez az összetett mesehagyomány is újra és újra átalakul, felveszi a hiedelemmondát, legendát stb., ezeket is beépíti; kifejezi a múltat, ugyanakkor a saját korát és társadalmát is, fejlődésre képes, modern, és ezzel megcáfol minden eddigi vaskalapos meseelméletet! A legszebb magyar népdalokat is Erdélyben, főként pedig a Székelyföldön gyűjtötték: a dallam gyakran díszített, régies, sőt olykor még az újat is „áttették” régi stílusba, az új pedig szervesen fejlődött a régiből. A magyar nóták némi nemzedéki különbséggel terjedtek el, a legtöbbet Petőfinek tulajdonítják! Az előadás módja műfajonként változik: a keservest és a tragikus balladát mozdulatlanul, szinte szenvedő arccal adják elő, főként a szöveg és a dallam gyakorol hatást, annál féktelenebb viszont a kitörés a vidám, csúfolódó alkotások esetén, különösen szemtelenek a tánckurjantások, hiszen szószólóik büntetlenséget élveznek. (A mesemondók is nagy mesterei nemcsak a szónak, hanem az arcjátéknak, hanghordozásnak és a gesztusnak is!) Sok a kiemelkedő énekes egyéniség is, ők olyan kitűnően variálnak és rögtönöznek, hogy némely alkotást bizonyos joggal mondhatnak a magukénak (köztudottan egyénekhez kötöttek pl. a keservesek). Mindenben hasonló a helyzet a tánc terén is: ide mindenféle táncstílus elért, de nem törölte el a régieket sem; pl. a tánckezdő férfitáncokat, a bemutató jellegű szólókat, továbbá a lassúfriss szép tagoltságát; itt a gyermekek e tekintetben is már korán aktivizálódnak. Martin György külön is elemezte a tánckezdő (mezőségi), ill. bemutató (kalotaszegi) jellegű ún. legényest, és megállapította, hogy egy-egy kitűnő táncos egyéniség közösségének majdnem minden motívumát képes elsajátítani és bemutatni; innen van, hogy mig a legjobb alföldi táncosok is legfeljebb 10—15 motívumot ismernek; itt 60, sőt 100 körüli motivikájú egyéni táncrepertoár is akad. Faragó József szerint a székely (és az erdélyi) folklórban az egész magyar folklórkincs legnagyobb értékei egyesültek, a másutt csak szórványosan fennmaradt hagyomány itt összegeződött. „A történelmi, társadalmi és etnikai tényezők összjátéka folytán ugyanis a Székelyföldön bontakoztak és teljesedtek ki azok a folklórteremtő és fenntartó erők, amelyek egy táj folklórjának a magyar folklór egészében egyedülálló egyéniséget biztosítottak ... A magyar folklór a székely folklórban érte el fejlődésének azt a legmagasabb csúcsát, amelyet egy nép (vagy nemzetiség) egész történelmi folyamán csak egyszer képes elérni és megvalósítani.” (Faragó József: A székely folklórgyűjtés vázlata. Korunk. Évkönyv. 1979. Kolozsvár—Napoca, 1978. 37. old.) (Vége) 95
