Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Czakó Gábor: Négy szobor (elbeszélés)
CZAKÓ GÁBOR NÉGY SZOBOR — Mikor érünk oda? — kiáltotta már az akácosból a Rendező. Pedig az erdő igazából az akácoson túl kezdődött. A lentebbi mandulás gazdája próbálta jó harminc-negyven éve akácsövénnyel beszegni ültetvényét őzek-nyulak-disznók ellen. A sövénynek mostanra ritkás nyomai maradtak: a szívós akác fütyült strázsai föladatára, rohamot intézett a kényes-büszke bükkös ellen, s már vagy húsz öl mélységben visszaszorította a hegygerinc iránt, sőt, néhány portyázó előőrse behatolt a bükkerdő horpadt arcvonalába és a fiatal bükkfákat fojtogatta. Arcz sosem érezte az autósok „mikor érünk már oda!” türelmetlenségét, ő nem tartotta a távolságot legyőzendőnek, ellenségnek, pedig mi sem érdekelte jobban a térnél. Nyilván éppen ebből adódott a különbség: a Rendezőt, mint vérbeli autóst bosszantotta a tér léte, mely elválasztja (gonoszul) kiindulópontját a céljától, ezáltal őt időt fecsérelni kényszeríti. Arcz a fehérhajú Rothfux doktorral a faháza előtt üldögélt. A tévések érkezésekor föltápászkodott, maradék borát szétosztotta köztük, majd visszatelepedett a kisszékére és tovább szimatolta a mézes szőlőillattól dús teret. A szol ős kertek ben — hol itt, hol ott — kereplők reccsentek, ropogásuktól összerázkódtak a vörös-arany venyigék, s mintha megelevenedtek volna: seregélyrajok hessentek ki közülük, a madártollak- ról ibolya, zöld, barna, rőt szikrák pattogtak szemhatártól-szemhatárig. Az önérzetes kis szőlőtolvajok lágy körívben a falu fölé hussantak, holmi jámbor turistaként érdeklődve megkerülték a barokk templomot, bekukkantottak az udvarokba; némelyikben még ősi módon, üstben főzték a szilvalekvárt a takarékos sváb parasztasszonyok. A kószáló szilvalekvárillattal táncikáltak kicsinyég, csalfán, mert lugasokkal szemeztek közben, és libbentek köszönés nélkül, ha őrizetlent találtak. Atévések pohár boruk behajítása után nyomban szétszéledtek ameredekirtástelken, megtapogatták a köveket, elbotlottak a kivágott vadszőlők gyökereiben, körülállták a kopjafát a hegyébe tűzött márványgömbbel. — Ez mi? — Mi akar ez lenni? — Mi a címe? — kérdezgették egymástól halkan, de mégis, nehogy butának, viszont érdeklődőnek tűnjenek. — Ez a Madár! Ugye a Madár? — énekelte jólértesülten a Rendező, és futtában megsimogatta a magas vasállványon a háromfodrú, süttői vörös követ, s máris továbbszökkent a két méteres hófehér carraraihoz, és kicsípett belőle egy, a spiccvéső által otthagyott kagylós törmeléket. —• Ez még csak indul, indulgat, messze van még a forma attól, hogy bomoljon! — szellemeskedett a körülötte lebzselő szolgálatkész és szépséges csapó-leányzónak, aki hol azt mondta „fantasztikus!” hol azt: „valóban!”. Utóbbit éneklő, kissé kérdő hangsúllyal ejtette, miáltal intelligens ambivalenciát látszott kapni a szó. A nagy carrarai volt az első igazi kő, amihez Arcz hozzájutott, amióta kiűzték a művésztelepről és a saját telkén élt. Egy távoli rokon vette, hogy síremléket faragtasson belőle. Negyvenezerbe került a kő maga; Arcz sosem látott ennyi pénzt együtt, a kész szoborért se kérhetett ennyit — vagy félmilliót, amennyit a munka minimálisan érni fog — semmit se kérhetett, mert amikor a kaposvári kőfeldolgozóban meglátta a többi közt, hatalmas tapírvállai remegni kezdtek, hangja elvékonyult, mire — a tömböt huszadszor körüljárva — meg bírt szólalni: „ha ezt veszed meg, ingyen kifaragom.” A rokon — a Közép-magyarországi Főorvosok Főorvosa, vagy valami hasonló — nevetve 20
