Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - SZEMLE - Kerékgyártó István: Az értékőrző művelődés távlatairól (Tóth Sándor: Rólunk van szó)
SZEMLE AZ ÉRTÉKŐRZŐ MŰVELŐDÉS TÁVLATAIRÓL Tóth Sándor: Rólunk van szó A nemzetiségi művelődés lehetőségeinek számbavétele nemcsak a meglevő ellentmondások miatt tarthat számot figyelemre, de azért is, mert a nemzetiségi művelődés gyakorlatában szinte szélsőségesen kinagyítva tükröződnek egy-egy kisebbségben élő nép szellemi életének sajátosságai, s azok a törekvések, amelyek a fennálló antinómiákat — akár valóságosan, akár az illúziók szintjén — próbálják feloldani. A nemzetiségi lét szerteágazó és bonyolult jellemzőinek megértése persze csak akkor válhat tudományossá, elméletileg tisztázottá, ha az adott terület kutatója „a kor elméleti szintjén világítja át, értékeli, válaszolja meg a felmerülő létkérdéseket”, a szellemi élet legváltozatosabb területeinek időszerű elvi kérdéseit. Tóth Sándor Rólunk van szó című gyűjteményes kötete egyrészt a nemzetiségi tudat fejlődésével kapcsolatos kutatás elméleti alapvetésével összefüggő feladatoknak köszönhette megszületését, másrészt a tanulmányok egybegyűjtése szükségesnek mutatkozott a Korunk című folyóirat jelentőségének bemutatása szempontjából is. Jelentőségét nemcsak az fokozza, ha tekintetbe vesszük a nemzetiségi művelődés — jobbára egy-két országban — szembeötlő beszűkülését, hanem az a tény is, hogy a nemzetiségi tudat érdemi kutatása — sokféle ok következtében — egyre több megválaszolatlan kérdést vet fel. Tóth Sándor tanulmányai az eddig felvetődött kérdések önálló karakterű, gondolatokban gazdag és számos probléma újragondolására ösztönző összefoglalásait jelentik, miközben bizonyítják azt is: mennyire égetően szükséges a napjainkban oly sokszor hangsúlyozott „nemzetiségi megmaradás” kutatása a marxista tudományosság szféráján belül is — az adott esetben a filozófiai és az irodalomkritikai megközelítés találkozása révén. Ha csak vázlatosan is megkísérelnénk a könyvben tartalmasán tárgyalt számos fontos kérdés méltatását, a filozófiai indítású szakkritikai elemzésre éppúgy szükség volna, mint a filológiai hitelességű dokumentumelemzésre. Az első rész Marx-tanulmányaiban például — melyek a marxista filozófia keletkezéstörténetével csakúgy foglalkoznak, mint a marxizmus és struktúralizmus annyiszor elemzett, de véglegesen meg nem oldott viszonyával — mindenek előtt a Marx-kutatásnak az utóbbi másfél évtizedben elért eredményeit a fiatal Marx munkásságától a Grundrisséig terjedő periódusra vonatkozólag használja fel. A marxi filozófia lényegét a társadalomontológiai megállapítások teljes rendszeréből vezeti le, azaz bemutatja azt a folyamatot, mely a cselekvő ember kifejezéséig vezetett. A cselekvő ember önálló elméletéig — mint a szerző meggyőzően bizonyítja — Marx azáltal tudott eljutni, mert kérdésfeltevésével túllépett a polgári társadalomnak mind „materialista”, mind pedig idealista megoldásain. Mivel szerinte éppen az egymástól független, egoisztikus egyének léte teszi szükségessé az önmegtagadást a törvényben és jogban (Marx számára az egoisztikus egyén a közösségtől elkülönülő egyén), meghaladásukat csak úgy tudta elképzelni, hogy az emberiség azt az egész talajt maga mögött hagyja, amelyből az antinómiák kibontakoztak. A marxi gondolatok önálló értelmezése vezet el a nemzetiségi megmaradás lehetőségeiről írt tanulmányokhoz, melyek éppúgy érintik a romániai magyarság művelődésének struktúráját és hatékonyságát, mint a különböző sajtóviták hasznosságát (vagy épp hiábavalóságát). Elfogadva azt, hogy egy nemzetiség „szellemi életének harmonikus fejlődése, ellenálló képessége, önfenntartó életereje nagymértékben annak függvénye, hogy a tudatformák rendszere optimális hatékonysággal működik-e”, a tudatformák rendszerének mint funkcionális struktúrának a vizsgálata és fejlődésbeli sajátosságainak a megértése a szerző számára is halaszthatatlan feladatnak tűnik. A szellemi élet történeti alakváltozatai bármilyen eltérően jelenjenek is meg, e folyamat társadalmi alapjainak, ideológiai forrásainak feltárása vezethet csak megbízható eredményekhez a vizsgálódásoknak ezeken a területein. Tóth Sándor szinte mindegyik gondolata az intellektuális élmény erejével ható új megközelítésekkel lepi meg az olvasót. Ilyen az optimálisnak tekinthető „irodalomközpontúság" interpretációja, de hasonló a helyzet a könyv további fejezeteinek esetében is. Ezt tapasztaljuk a Janus-arcú tudomány című írásában, amelyben Semlyén István könyvéről olvashatunk értékes megállapításokat, valamint a „szótértés előfeltételeiről” szólva. Tóth Sándor könyve egészének lényegi és alapvető mondanivalója világosodik meg ezekben a sorokban. S ha mégoly kifejletlennek látszanak is megállapításai, módszeres történeti-logikai elemzései tudományos bizonyossággal mutatják, hogy a szótértésnek sem nyelvi, sem országbeli határai nem lehetnek. Mindezt éppen a Korunk című folyóirat országhatárokon átívelő története bizonyíthatja leginkább. Az az örökség, melyet a Korunk több évtizedre visszatekintő múltja és jelene hordoz sem érthető meg másként, csak úgy, ha feltárjuk a marxista történeti és nemzetiségi gondolkodás 95
