Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - MŰHELY - Mocsár Gábor: Törpengések a magyar tanyarendszer múltjáról egy tanulmánykötet ürügyén
„megoldása”, voltaképpen a tanyák kiirtására irányuló törekvés. Ezúttal roppant szerencsém van, mert nem egymagám teszem fel a „mi az oka?” kérdést, hanem a kötet egyik tanulmányának szerzője, Csalog Zsolt. O igen határozott hangon bírálja Erdei Ferenc korábbi tanyakoncepcióját, s kimutatja, hogy a Győrffy Istvánra támaszkodó „iskola” modern változata is idealizálta, archaizálta azt a tanyaképet, amely már az 1930-as években sem volt érvényes. Erdei tanyaképében ugyanis a domináló elem az általa „kisgazda tanyá”-nak nevezett — 25—50 hold közötti — „kétlaki” tanya volt, ami azt jelenti, hogy a parasztcsaládnak a városban van háza, s kint a határban a tanyája, termelő üzeme. Úgy találta, hogy ez a településtípus a magyar tanyák 70 százalékában található fel, Csalog szerint azonban a 30-as végén ez csupán a tanyák 45—50 százalékára érvényes. (Szerintem még ennél is kevesebbre.) Kétségbe vonja — szerintem joggal — a „kétlakiság”, a városhoz kapcsolódás intenzitását, ez a kapcsolódás a nagycsaládi rendszerben „már nagyon is formális és egyre tartalmatlanabb volt.” Én magam a debreceni tanyás viszonyok ismeretében ugyanezt vallom — sőt Csalognál is határozattabban vallom. Még határozottabb az ellenvetésem a tanyák jövőjéről kialakított koncepcióval szemben. Erdei szerint ugyanis „nem lehet és nem szabad a tanyákból egyszerűen községeket formálni, hanem az eddigieknél fokozottabban kell kiépíteni városukhoz való közvetlen kapcsolatukat... A községesítéssel egy-egy tanyásterület parasztsága visszaesne a járás főszolgabírói parancsnoksága alá.” Megint máshol: Akik ismerik a tanyák lényegét „azok nem kívánhatnak falvakat a mai tanyák helyére sem úgy, hogy visszakívánják a török által elpusztított helyeket, sem úgy, hogy falvakba .tömörítsék’ a tanyákat.” Erdei fő érve az, hogy a mezővárosok a paraszti polgárosodás fundamentumai, s a szétszórt lakótanyák helyett a várossal szoros kapcsolatban levő „igazi tanyák”, valójában a kétlaki tanyák fejlesztendők. Nos, két korábbi könyvben kimutattam ennek az elvnek a tarthatatlanságát, bizonyítva, hogy egy nagykultúrájú város — Debrecen — határában milyen mú'veletlenségben, elmaradottságban él a tanyák népe. Csalog Zsolt még azt is hozzá teszi, hogy „tanyás mezővárosaink város részének urbanizmusa — talán a tanyarendszerrel is összefüggő okokból —a két világháború közti időkben már kérdéses volt. . .” Igaza van. Gondoljunk csak arra, hogy épp ily modellt vett alapul Móricz, amikor a „Rokonok”-ban megírta Zsarátnokváros polgári színezetű, valójában feudális jellegű korrupt kormányzási rendszerét — mi előnye származhatott ilyen igazgatási etikából és módszerből a városhoz csatlakozó tanyavilágnak? így hát minden tiszteletünk ellenére ki kell mondanunk, hogy az Erdei-„iskola” sem a tanyarendszer múltjának, sem jövőjének megítélésében nem adott helyes és modern választ a sokágú tanyai kérdésekre. Ebben gyökerezik szerintem a felszabadulás utáni tétovaság, olykor érthetetlen vonszolódás, cikcakkozás abban a kérdésben: mi legyen a tanyákkal? Igazából — szerintem — még ma sem egyértelmű a hivatalos „vonal”, de ennek megvitatása túlmegy a tanulmánykötet keltette érdeklődésünk körén. * * Egy cikcakkot azért közelebbről is szemügyre kell vennünk, mert egy tanulmány, Orbán Sándoré épp ezzel foglalkozik. Tanulmányának címe: „Tanyaközpontosítási, községesítési kísérletek a felszabadulás után.” Már a cím is sejteti, hogy a felszabadulás után fordulat következett a településpolitikában — különösen azóta hogy a felsőbb vezetés a mezőgazdaság szocialista átszervezésének útját készítette elő. A tanyák úgy minősültek — hivatalosan — mint az átszervezés legkomolyabb akadályai. El kell tehát őket sorvasztani, ennek három lehetősége van: ,,a) a tanyai építkezések korlátozása; b) minden támogatás megvonása a tanyai építkezésektől; c) minden támogatás 46
