Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Czakó Gábor: A család (novella)
CZAKÓ GÁBOR A CSALÁD Ó, a család! Az örökké hiányos! Oroszlán apja — keveseknek — Bandi bácsi, szüntelen hiányzott. Eleinte a korabeli hadvezetés távolította el hazulról: az ő katonaorvosi közreműködése nélkül lehetetlennek tartotta a két bécsi döntés végrehajtását, Bácska, Bánát és a Baranya-háromszög visszacsatolását, Ukrajna megszállását, a Don-kanyar védelmét, a „rugalmas elszakadó hadműveletek” lebonyolítását, végül a magyar honvédség Németországba való evakuálását. Bandi bácsi az évek során csömört kapott a történelemtől, ki akart ugrani belőle — Pénelopéje Szászrégenben várt rá a gyermekeivel. Elvétette az ugrást, nagyobb történelemcsinálók is hibáztak akkoriban. 1945 április 8-án fogságba esett Brennbergbányánál. Újabb két évig hadifogság miatt hiányzott az asztalfőről, majd másfél hónapra a siralomházba ment, úgyszólván önként, mivel visszautasított bizonyos politikai szívességeket, mire föl azok ellenkezőjéből vádakat koholtak ellene. A siralomházból egy véletlen kimentette, elröpítvén oda, ahol a Nap se jár ősztől tavaszig. 1955-ben szabadult amnesztiával. Pestre ment, hű Pénelopéját és gyermekeit elhozatta Szászrégenből. A családi tűzhely lángjának szítása helyett a rendelési időn kívüli, immár tényleg szabad idejében, rendeletek, közlönyök, törvénykönyvek, nemzetközi szerződések köteteivel bezárkózott a cselédszobába, „jogi élet-halál harcát” megvívandó. Hét esztendő múlva a postás kihívta a rehabilitálását tartalmazó borítékkal. „Győztél, papa!” — ragyogott a család szeme. „Még nem!” — válaszolta az aprócska, ősz öregúr. „Elégtételt kaptál, hivatalos iratot arról, hogy ártatlan vagy. Mit akarsz még?” Édesanyu megpróbálta lerohanni. „Mindent, amit jogtalanul elvettek: a fényképeiteket, a jeggyűrűmet, a hímzett jegykendődet és kártérítést.” „Nincs szükségünk pénzre!" — Édesanyu zokogott. — „A betegeid imádnak, visszakönyörögtek a nyugdíjból, mindennel elhalmoznak...” „Megírták azt is, hogy a kártérítésnek nincs jogi alapja” — szólt óvatosan Oroszlán jogász nővére. „A halálos ítéletemnek se volt jogi alapja. Ez nem formáljogi kérdés. A római jog, a huszadik század általánosan elfogadott jogelvei...” Bandi-Odüsszeusz elhallgatott, nem akarta családját bevonni a kényes ügybe. Elindult a cselédszoba iránt. „Meddig akarod még csinálni?” — kiáltott utána a felesége. „Az idő nekem dolgozik”, hallatszott az ajtón túlról. Oroszlán saját családot akart, teljeset. Mária hasonlóképpen. És úgy tűnt, hogy íme! Gyermekük, a kicsi Attila késői, ámde hő csókként mintegy összeforrasztotta a túloldali nagyszülők, az Erlich házaspár kihűlt ajakait. Erlich Jakab, a hatalmas főszerkesztő azon vette észre magát, hogy három kerek órája napernyővé változott, mivel unokája elszunnyadt kocsijában. A kiszáradóban lévő diófa szeptember végi lombja ugyanis nem vetett elég árnyékot a gyermekre. A hatvanas évek közepét írtuk akkortájt, túl a kubai válságon, innen a vietnámin. Az ősz eleji nap erős volt, a nemzetközi feszültség enyhe, a belpolitikai helyzet szilárd, egyszerre kaptak amnesztiát a „személyi kultusz” vétkesei az ötvenhatosokkal, az új mechanizmus tervei zajtalanul csíráztak, a konszolidáció szolid klímája andalgásra, sőt méla ácsorgásra csábított. Innen, a társadalom és a történelem felől nézve Erlich Jakab nagyatyai gesztusa több mint érthető, még több: tett, tett a javából! Könyvelhető! Ő tömérdek életrajzában elkönyvelte, hogy ötvenhat rohangálós őszén nyugton maradt (Budaörsön tartózkodott, édesanyja káposztaföldjén álló szerszámkamrában), míg a kába nép országszerte föl s alá, sőt százezerszám nyugatra! úgyszólván mozdulatlanul ült a nagy vihar dacára, az ősi káposztaföldön szintén nyugton álló kalyibában. 7
