Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Elsőkötetes költők 1978-79-ben (Benke László, Borbély János, Deák László, Fecske Csaba, Fenyvesi Félix Lajos, Fodor Ákos, Karácsondi Imre, Katona Judit, Kemenczky Judit, Keresztes József, Labancz Gyula, Nógrádi Gábor, Pátkai Tivadar, Petrőczi Éva, Tóth Erzsébet, Vaderna József és Villányi László köteteiről)
set, de a vers láthatóan nem tudja feloldani ezeket a szorongásokat. Ahogy az Utóirat-ban olvasható: „ha félelem a költészet alapja / és a csönd képei / a hangtól láthatók / a vers csak fokozza a hiányt”. A „szög-magány” élménye az övé is. Szikáran fogalmazza ezt meg, érzelemteleníti, s minden egyéb gazdagító elemtől is megfosztja verseit. Ez a szikárság még érdeme is: a keveset szűkszavúan mondja. Az viszont alig állapítható meg, hogy többet, gazdagabbat tudna-e mondani. Mert ha igen, érdekes színfolt lehetne ez a fajta líra. Igazából Nógrádi Gábor is már a második kötetét adta ki Alapsori zsoltárok címmel (Magvető, 1979). 1973-ban a szerző kiadásában jelentek meg szonettjei (Kéthátú életünkben). A magánkiadás kétes dicsőségét új könyve sem tudja eloszlatni. Legjobb verseit ő maga valószínűleg csak mellékterméknek tekinti. Szociografikus jellegű, leíró darabjaira gondolok, a legtöbb az Apró létek balladája ciklusban található. Többi írását szinte csak viszolyogva lehet olvasni. Hatalmas indulatok, nagy, de el-elfulladó lélegzetvétel, az önkifejezés óriási vágya jellemzi, de ilyen indulattal, pőre közlésvággyal csak nagy tehetség tud jó verset írni, Nógrádi Gábor viszont nem lírai tehetség, mindig visszazuhan, ha szárnyalni vágyik, s szinte egyetlen ép verse sincs, indulatai túlzottan elragadják. Megoldásai félmegoldások, s a megformálásra ügyelve sokszor másodlagos lesz a közlendő: gondolatilag és nyelvileg egyaránt pongyolává válik. A tömörség így zavarossággá, az emelkedettség papos deklarálásba csap át. Pátkai Tivadar a győri Kassák Kollégium antológiájában, a Szeplőtelen ének-ben mutatkozott be 1976-ban, s ott sem akárhogyan, hanem igen jó anyaggal. A címet adó verset is ő írta. Az Otthonról haza (Kozmosz, 1979) is elhúzódó pályakezdés tükre. Szerzője még azok közé tartozik, akik gyermekként megtapasztalhatták a régi falusi életformát, szokásjogot, közösséget. Aratók, ősök című ciklusa az emlék idézésével és vállalásával ennek közvetlen tanújelét adja. A kiszakadás nem a felejtés, a hátatfordítás jegyében zajlik, hanem a megőrzésében. „Ami egyik embernek limlom a padláson, az a másiknak történelem” — mondja egy vers mottója, s a Tételes történelem valóban a padláson heverő tárgyak leltárszerű felsorolása, s ebből valóban egyféle történelmi kép áll össze. Az ősök és a múlt idézése nem szokványos költői kép, hanem belső kényszer szülte alapvető motívum. A költőnek el kell jutnia Otthonról haza, amint a címadó versben írja, s hazamenni: mindig egy kicsit azt is jelenti, hogy számvetést végezni. Erre a nemzedékre, az 1969-ben átütő erővel jelentkező költőnemzedékre még sokaknál jellemző a falusi közösségből kiválás élménye. Ez az élmény azonban egészen másképpen fogalmazódott meg egy évtizeddel korábban. Akkor még a tragikus hangvétel volt az uralkodó — nem függetlenül Juhász Ferenc és Nagy László költészetétől. A költőket átható erős felelősségtudat elég közvetlenül a közösségre, a népre irányult. A néhány évvel később jelentkezőknél ez az élmény sokkal inkább elégikus hangoltságú. A felelősség- tudat pedig közvetettebbül irányul a népre, s jóval hangsúlyosabb a személyes jellege. így van ez Pátkai Tivadarnál is. Ennek a változásnak a magyarázatát nyilván az idő múlásában, a változó történelemben találhatjuk meg. Ami az ötvenes-hatvanas években friss élmény volt, az egyre inkább emlékké szelídül, s a mai kiválás sokkal kisebb szakadékokat hidal át, kisebb a különbség az életformák között. Pátkai még a régit is megtapasztalhatta, de versei nagyrészét most írja, ezért szükségszerű nála is az elégi kusság. A városlakónak azonban nemcsak a múlt marad fontos motívuma. A különböző fizikai munkakörökben dolgozó, családot alapító fiatalembernek az élet önként kínálja az újabb élményrétegeket. Az emlékidézés érzelmességét sokszor az irónia, a groteszk váltja fel. Itt már nem ősei életformáját, hanem a sajátjáét, a jól-rosszul formákat kell felidéznie. S így ironikus lehet, amikor saját félmúltjára, a beat-korszak ifjúságára emlékezik, s groteszk, amikor szellemes szójátékokból építi a Hét vezér című verset. A két élményréteg között állandó a szembesítés. A verstáviratok, üzenetek az édesanyának szólnak, akárcsak a költő vallomása a kötet borítóján, s ez a ragaszkodás nemcsak a gyerekkor melegét idézi, de a felnőttnek is erőt adhat. A kötet utolsó ciklusában van a legtöbb érett vers. A címadó Állunk egy udvaron-t semmiképpen sem lehet említetlenül hagyni. Szintézise ez a vers mindannak, amiről eddig szó volt. Pátkai költészetére érzelmektől nem mentes, de józan tárgyilagosság jellemző. E mögött azonban nem bújik el a költői személyiség, s nem téved el a különböző szereplehetőségek dzsungelében. Világképében a közösségeit fel nem adó, az életben helytállni kívánó ember áll a középpontban. Petrőczi Éva (Heléna bálja, Szépirodalmi, 1979.) valóban ritka hangvételű költő. Kormos Istvánt idézi két versben is, s okkal érezhette rokonnak, „főnökömnek” azt, aki veszteségeit is mindig nyereséggé tudta fordítani, s bajaitól nem kedélye borult el, de versei virultak ki. Petrőczi Évának, a versek utalásaiból úgy tűnik, lenne épp elég oka, hogy rossz legyen a „közérzete”, hogy szenvedjen, de ő sokkal derűsebb alkat. Verseit végigolvasva harmadszor-negyedszer is az üdeség, a kellemesség lesz legfőbb élményünk. Olyan ember ő, akinek bajaiból is szétsugárzik az életöröme, s ez von be mindent. Rokonszenves és tartósnak ígérkező ez az élet- szemlélet. S rokonszenvessé teszi a költői indulást is. Ugyanakkor veszélyeire is figyelmeztet. Kötetnyi verset össze tud abroncsozni az üdeség, de félő, hogy többet nem. Fáradtságra utaló jegyek itt is vannak. Az életöröm, a versöröm 90
