Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - MŰHELY - Egy szabálytalan pálya nem teljesen rendhagyó tapasztalatai (Zám Tibor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
aki Békéscsabán újságíró, és igen lelkiismeretesen utánajár dolgainak amellett, hogy újságírói teendőit is el kell látnia; Hajnóczy Péterre gondolok, aki ritkán jelentkezik, de akkor igen kitűnő szociográfiákat tesz le az asztalra. Tulajdonképpen nem a technikai eszközök, hanem az elszánás, a nehézségek vállalása, ami az embert képessé teszi munkája elvégzésére. Zavarban vagyok egyébként, hogy utólag hozzátegyem; ha fiatalokról beszélünk, mert az 1972-es fiatalok közt volt, akit a 40 év határára soroltam, és a mostaniak közt is van, akiről nem tudni, hogy most ehhez a nemzedékhez soroljam-e, vagy a másikhoz. Itt van Hajnóczy Péter, aki 1972-ben még sehol sem volt, noha évei száma szerint az akkori nemzedékhez kellene sorolni. Lassanként arról van szó, hogy az én példám nem egyedüli, hanem az írók általában később érnek meg. Nem kényeztetett a sors. Ha nem is teljes, de részleges kárpótlásnak érzed-e hogy manipulálatlan állapotban sikerült megőrizni szellemi integritásodat, mivoltodat? Aligha van ember, aki azt állíthatná magáról, hogy ő „manipulálatlan”. Legfeljebb igyekszik felismerni, és (titokban vagy nyíltan) elutasítani a manipulálására irányuló számtalan kísérletet, és visszautasítani, leleplezni azok egyikét-másikát, ha eléggé felkészült vagy nagyon mérges. A szó legjobb értelmében vett szabad gondolkodás esélyeinek és feltételeinek ingatagsága közben az ember nem feltétlenül és nem csupán művének és tartásának (becsületének, tisztességének) objektív értéke által méretik meg, hanem a manipuláció sajátos eszközeivel is: mószerolással, publikálási tilalommal, hátrányos megkülönböztetéssel, egyebekkel. Sarkosan fogalmazva ez azt jelenti, hogy a művész integritása központi elhatározás, sugalmazás kérdésévé is válhat. Próbáló idők járnak az öntörvényű emberekre; sok tudóst, művészt, feltalálót sorolhatnék, akik érdemben foglalkoznak a valóságos világ dolgaival, s akik ki vannak téve annak, hogy alkalmasint megrágalmazzák őket, tisztességüket kétségbe vonják, személyüket mellőzik, esetleg nemkívánatosnak tüntetik fel. E kísérletek néha kivédhetők, gyakran nem védhetők ki, mert nincs rá fórum. A szabály alól én sem vagyok kivétel, de nekem több szerencsém volt, mint sorstársaimnak. A kép, melyet a mai alkotói lehetőségekről megrajzolsz, túl sötétnek és egyoldalúnak tetszik. Hadd kérdezzek hát könnyebbet, a Túl a poklon című kisregényedre gondolva: mit köszönhetsz a nőknek? Erről nem szívesen beszélek, de ha már rákérdeztél, hadd mondjam meg: a kecskeméti költözésem e tekintetben is bő termést hozott. A nőkkel való kapcsolataim nem alkalmiak voltak általában. Rokonszenven alapultak, hosszabb ideig tartottak. Igyekeztem jól betölteni a hézagpótló szerepet. De ha visszatekintek, hát igazi társról is említést tehetek, az egyiket múlt időben, a másikat jelenben. Tulajdonképpen elkényeztetett a sors, ha erre gondolok, mert van ember, aki úgy éli le az életét, hogy sok-sok nője volt, de igazi társa egy sem. Tanyán töltőd az év napjainak a többségét, újabban csirkefarmot is berendeztél. Mintha csak kényszerzubbonyként igyekeznéd levetni az írói, értelmiségi életformát. Egyáltalán: vonzott-e téged valaha is a magas kultúra fővárosi szintű miliője? Jelenlegi életmódomnak az a sajátossága, hogy benne a „lehetséges”, a „szükséges”, s a „kényszerű” vonalai szokatlanul és rikítóan fonódnak egymásba. A családi élet komfortos (és komformos) poklából menekültem a tanyára, hogy megmentsem magamból a menthetőt. A menési kényszert — amikor visszatérhettem volna — a maradás kényszere követte. A háttér infarktus, asztma. Az úgynevezett „modern” város, főleg a zsúfolt, szennyezett levegőjű, zajos, házgyári elemekből összedobált vasbeton- menyország nem a szívbetegek szanatóriuma, de mégsem adható föl, mert ha az ember 74
