Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - A Szovjetunió kisebb népeinek irodalmából, folklórjából - Szajin Muradbekuli: Vadászat (elbeszélés - Buda Ferenc fordítása)
sírnia voltaképpen nincs miért. Persze, nevetnie sem. Mégis csak sebek, akárhogy nézzük. Arra gondolt, hogy be kellene kötöznie a sebeit, de nyomban rájött, hogy ebből a vállalkozásból semmi nem lesz. Ekkora hidegben, amíg leveszi, majd újból magára ölti a vastag bekecset meg a vattázott nadrágot, kétségtelenül agyonra fagy. No jól van, mondjuk mégis levetkőzik és széthasogatja az alsó inget, de hogyan kötné át a vállát meg a combját, mikor még az ujját is képtelen bepólyálni? Az efféle kötés négy-öt perc múltán lecsúszik. Nem, akkor már jobb úgy hagyni, ahogy van. Nagyjából a sebek is ki- bírhatók. Ezekkel még nekivághat, hogy felkutassa a szirtifoglyokat. Vesztükre szálltak el. Többé nem lesz hova tűnniük. Maga a gondolat is elviselhetetlennek látszott, hogy majd üres kézzel tér vissza a városba. De már a szakadék ereszkedőjén megtett első lépések kijózanították: a hó itt minden egyes lépéssel egyre mélyebb, egyre alattomosabb lett. S lesz-e vajon elég ereje aztán fölkapaszkodnia? Túloldalt meg kőről-kőre kell szökdelnie. Egyszóval: jobb, ha visszatér az aulba, egyenest az orvosi rendelőbe. Tréfára venni még egy köny- nyű sebet is veszélyes. Tavaly történt, hogy egy dzsigit elvakart az arcán egy pörsenést és belehalt —vérmérgezést kapott; ettől a dologtól pedig már nincs menekvés. Elkezdett sántikálni visszafelé a saját nyomai mentén, rátámaszkodva a puskára, akár egy botra. Testén újta végigfutott az ideges remegés. Nyilván még nem múlt el az ijedtsége, ott rejtőzött még a lelke mélyén. Megállt, várt egy kicsit, lehetőséget adván magának, hogy lecsillapodjék. Válla ugyan változatlan erővel sajgott, de lábában eltompult a fájás, és ez föl bátorította. Ismét útnak eredt. Fönn, a nyílt terepen ugyancsak térdig ért a hó. Hulltak a fehér pelyhek szakadatlan, beszórva nyomait. Egyre sekélyebbé váltak a nyomok, körvonalaik egyre halványabbá, s mihamar egészen eltűntek a friss hóréteg alatt. „Semmi az egész — mondta magában — itt rögtön átjutunk két halmon, ott meg kiérünk arra a szánútra, amelyiken a telepre szokták a szénát hordani”. Mindenesetre körülnézett, hogy tájékozódjék. No, persze, amott van a Kürkildek lapály, ahová gyerekkorában gyakorta ki-kiszaladt, a lába alatt meg a hófedte lóheretábla. Az aulig innét hat, legföljebb hét kilométer, s most még akár behúnyt szemmel is hazatalál. Csak az ereje kitartson, s ne veszítsen sok vért. Vére azonban tovább szivárgott, bal lábán a halinacsizma belseje is átnedvesedett. Válla is beledagadt az ingbe meg a kabátba. Kirázta a hideg, nyilván belázasodott. „Csak el ne veszítsd a fejed, nem történt semmi szörnyűség — mondogatta magában —. Hamarosan emberek közt leszel, jó melegben. Bekötöznek, és csak egyet sajnálsz majd, hogy szirtifoglyok nélkül tértél vissza”. Igen, szirtifoglyokat bizony nem szerzett, ez a bosszantó. Miattuk jött el a szülőfalujába. Szerette volna látni Alibek Dasztenulit, amint a nyelvével csettintve mondja: „Er-re-deti!” No sebaj, viszont megtudta, merre tanyáznak, s holnap, ha megjavul az idő, visszatér majd ide. Meglátja ő még Alibek Dasztenulit, miként csettint a nyelvével. A mély hó szinte lábon ragadta, lelassítva a mozgását. Sebzett válla elnehezült, úgy kellett cipelnie, mint egy terhet. A puska is — eddig soha nem vette észre, hogy a puskája ilyen súlyos, mintha teljes egészében vasból volna. Kikapcsolta a szíjat s úgy vonszolta maga után a puskát a havon. Számot vetett: ekkora sebességgel haladva két óra múltán elérhet az aulig. Ám az is lehetséges, hogy a szánúton fölszedik. Hisz valakinek csak el kell indulnia szénáért, az ördögbe is! Az a fő, hogy ne gondoljon a sebre, gondoljon valami egyébre. Bármire, csak ne erre. Unokanővéréről, Batisról és annak fiairól kezdett elgondolkozni. Reggel, amidőn a vadászatra készülődött s legvégül a töltényeket ellenőrizte, Batis pénzt kért tőle kölcsön. Gyermekruhát szállítottak a boltba, s nem tellett tizenöt rubel a nagyobbik 35
