Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában

szomorú, de fényes ravatalon feküdt a templom közepén, temérdek fáklyától megvilágítva, számtalan latin, magyar, német, olasz és spanyol nyelvű felirattal epigrammával és enigmával elborítva: mivel az enyémek is közöttük voltak. A városok szenátusai, a törvénytudó jogdoktorok, a választott elöljárók, a kormányzók, az elnökök és az államtanács tizenkét tagja sorra odajárultak hozzá; sűrű könny- hullajtások közt és mélységes fájdalommal megcsókolták a fejedelem kezét, részvétüket nyilvánították a tanácstagoknak, és hűséget esküdtek a fejedelemasszonynak mint uralkodójuknak.

így telt el kilenc nap, anélkül, hogy bármiféle mozgolódásról hírt vettünk vagy a nyugtalanságnak bárminemű jelét tapasztaltuk volna. A fejedelemasszony társaságommal vigasztalódott nagy fájdalmában, jóllehet amikor láttam, hogy szeméből kiapadhatatlanul ömlenek a könnyek, nemegyszer bizony magam is könnyekre fakadtam, mire ő így szólott: „Bizony, nagyon is oka van sírni kegyelmednek, mivelhogy meghalt a mi jó urunk, ki engemet leszámítva senkit sem szeretett oly forrón, mint az ő Don Diegóját. Kérje Istent kegyelmed, hogy tartson meg engem országomban s hatalmamban, s én boldogságra fordítom szerencsétlenséged.” Véget érvén a gyászszertartások, a fejedelemasszony visszavonult, személyemre bízva a tanácsosok, főrendek és nemesurak kényszerű látogatásainak és a fogadásoknak lebonyolítását; a fennmaradó időt pedig énvelem töltötte, fontos ügyeket tárgyalván az állam és az ország dolgában. Ez idő tájt érkezett a követ a szultántól, ki megerősítette asszonyunkat a fejedelmi hatalomban, segítséget ígérvén néki bárminémű támadás ellen. A fejedelemasszony engem bízott meg a követ fogadásának, kíséretének, s a személyéről való gondoskodásnak minden feladatával, mellém rendelvén segítségképpen Kornis Simont [Zsigmondot], a hadak főparancsnokát és főkancellárt is, aki katolikus volt és szívbéli barátom, valamint Ruiti Jakabot, a tüzérség tábornokát, aki ugyancsak szívből szeretett engem. Ők akkor elmondták nekem, hogy városszerte sokat suttognak kiváltságos helyzetemről, miért is nem árt vigyázzak, nehogy valamely cselvetés áldozata legyek. A követ gazdag ajándékokkal távozott, magam pedig kezdtem résen lenni, a fejedelemasszonynak is beszámolván a hallottakról, mit egyébiránt mások is megerősítettek. Zavarba jött a fejedelemasszony, és tüstént meg is tiltotta, hogy elhagyjam szobáját; mire talán valamely égi sugallat bírhatta rá, mivelhogy amaz álnok Ezconiz [Zólyomi?] báró, elhíresztelvén, hogy bűnös kapcsolat fűz a fejedelemasszonyhoz, úgy intézte, hogy ha lemennék az udvarba, azonmód összekaszaboljanak görbe kardjukkal, amelyet ők szablyának hívnak, hogy annak utána, bemocskolván becsületét, a fejedelemasszonyt is letegyék a trónról. A dologban annyi az igazság, hogy tárgyalásokat kezdtem a katolikusokkal, akik az ország többségét birtokolták, lévén az államtanács tizenkét tagja közt kilenc katolikus, s mind igen nagyhatalmú úr, hogy védenék meg a fejedelemasszonyt, miért is cserébe asszonyunk nőül menne valamely katolikus nagyúrhoz, maga is áttérvén a római vallásra; és ebben meg is állapodtunk volt.

Ezen események közepette érkezett meg a már említett Diatristain gróf, a császár követe, mélységes gyásszal és együttérzéssel jelentvén részvétét, a császár nevében megerősítvén a fejedelemasszonyt a hatalomban, s egyben felajánlva néki a védelmét. Hírét vette Kornis főkapitány, hogy miféle goromba tréfát szántak énnekem, miért is a fejedeiemasszony megtiltotta, hogy elhagyjam a lakosztályát; fogadáskor azonban mindig ott álltam mögötte, kezemet székének gombján nyugtatva. Véget érvén a követ kihallgatása, s kicserélvén az ajándékokat, a fejedelemasszony meghányta-vetette ügyemet a követtel és a már mondott tábornokokkal, és mindannyian azon a véleményen voltak, hogy csak akképpen menthetem meg életemet, ha végleg elhagyom az udvart. Megtárgyaltuk a dolog módját is, arra jutván, hogy maga a követ fog kicsempészni az éj leple alatt hintójábán; s ekképpen is történt. A két udvarhölgynek a bánatát, kik közül az egyik asszony volt már, a másik azonban még hajadon, nem lehet leírni; de nem volt kisebb a fejedelemasszony fájdalma sem, kit bánata ama vallomásra ragadtatott, hogy arcán immár egybefolynak a férje halála és az én távozásom miatt hullajtott könnyek, s hogy bizony nehéz volna megmondania, melyikünket sirat jobban (nagy szó ez egy ily nagyméltóságú fejedelemasszonytól). Miről is én nem gondolhattam egyebet, mint hogy mivel a fejedelem oly forrón szeretett engem, bizonyára őt látja énbennem is, és ez vigasztalására vagyon; nem is hihetvén mást egy ilyen felséges uralkodónőről, jól tudván amellett, mely hatalmas különbözés vagyon a fejedelem és a magam érdemtelen személye között. Megparancsolta, hogy adják által nekem amaz ezer dukátot, mit a fejedelem hagyott volt reám, és mit ő újabb ezerrel duplázott meg, valamint a három lovat, melyhez pedig két gyémántékszert ajándékozott. Induláskor elébe térdeltem és a kezét kértem, mit ő oda is nyújtott kézcsókra, karját a nyakamra fűzvén; mivel pedig kibuggyant szeméből a könny, arcát elfordítván így szólt: „Eredj hát, barátom, mert nem bírom tovább.” Mélységesen meg voltam indulva, amit a tekintetemen is láthatott; mindazonáltal távoztam, a követ nyomában, egy titkos ajtón át, s még ugyanazon az éijelen, szolgáimmal és lovaimmal együtt a legnagyobb titokban elhagytam a várost, ruháimat a követ ruhái közé rejtve.

SZŐNYI FERENC fordítása

92