Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában

több ruha nem kívánkozott reá. Hogy pedig úgy találta ott ama szegény asszonyt, hanyatt fekve, könnyűszerrel betölthette rajta féktelen vágyát, mi is bizony semmi sem volt neki, hiszen csupán egy kényre-kedvre kiszolgáltatott, finom és törékeny hölgyről volt szó, Báthori Gábor fejedelem pedig irtózatos erejű férfiú volt, ki puszta két térdével egy lovat össze tudott Toppantani, s fél kezével megállított egy kétlovas robogó szekeret. Magas volt, robusztus termetű, igen szerelmes természetű és felettébb kellemes arcú fiatalember; de féktelen, gőgös, buja, nagyétkű és mindig a máséra vágyó; nem jó tulajdonok ezek egy fejedelemnél. A szegény meggyalázott asszony megírta a dolgot a férjének, ki beszámolt róla a szultánnak. A szultán pedig éppen igen neheztelt Báthorira, mivel az, alighogy trónra lépett, háborút kezdett a szászokkal, kik a mindenkori fejedelmek védelme alatt élnek Erdélyben hét, erős falakkal védett városban, miket ők maguk építettek bámulatos művészettel, s azonfelül még váraik és falvaik is vannak nagyszámban; s bizony hogy az ő vidékük a legrendezettebb az egész országban, és náluk a legvirágzóbb a kereskedelem. Ám a fejedelem, el akarván venni tőlük a városaikat, hogy magának s udvarának tágasabb a szebb lakóhelye legyen, erővel bevonult Szebenbe, ama köztársaság legfőbb városába, színleg hadi mustrát tartván azon a vidéken. Majd tovább vonult Corona [Brassó], egy bevehetetlen erősséggel körülbástyázott város alá, s tűzzel-vassal ostromolni kezdte.

A szászok követeket küldtek a szultánhoz, felpanaszolván e kegyetlen bánásmódot, mi is a Bethlen ellen elkövetett gyalázatosság mellett már elegendő ok volt a nyílt háborúra. A szultán magához hívatta Bethlent, s így szólt hozzá: „No, Bethlen apám, akarsz-e Erdély fejedelme lenni, akarod-e megbosszulni a becsületedet? Húszezer török lovaskatonát adok neked; menj, és koronáztasd meg magad.” Bethlen elfogadta az ajánlatot, és a húszezer lovassal s még tízezer szász katonával Erdélybe vonult. Nem sokat törődött Báthori fejedelem az új ellenséggel, mert ámbár azt tudta róla, hogy felette bátor, mégsem is sokra becsülte, fennhéjázó gőgjében azt gondolván, hogy puszta tekintetével megölheti. Ámde látván ellenfele számos győzedelmét, s tulajdon hívei elégedetlenkedését erkölcstelen szokásai miatt, visszavonult Váradra, Erdély utolsó és legnagyobb városába, melynek erőssége és palotája a legerősebb és a legszebb az egész országban; s egyéb hely nem is maradt számára, mivelhogy Bethlen addigra már bevette Álba Júliát, az udvar székhelyét meg Fogarast, a már említett erős várat, s Magyarország többi városát is. Kiment egy napon Báthori, hogy járjon egyet a folyó partján, mely a vár alatt folyik el, oly szorosan, hogy ha megárad, vize a várfalakat nyaldossa; ám ha a medrében marad, pompás hintóutat hagy szabadon. Négy mágnással ült a fejedelem a hintóbán, mikor az egyik torony lábánál öt lovast pillantott meg, kik közül az egyik, azt színlelvén, hogy süveget akar emelni előtte, pisztollyal a mellébe lőtt. Kiugrott Báthori fejedelem a hintóból, a szokásos bátorságával; de nem bírván magát lábon megtartani, holtan esett a folyóba. A többi uraság, ki véle volt, szintúgy kiugrott a hintóból, ámbár hiába, mivel a lovasok, látván hogy a fejedelem meghalt, sietve elmenekültek.

A trónra új fejedelem, Bethlen Gábor került, a szultán beleegyezésével, harc nélkül, s az egész ország örömére. Az öt merénylő a szinte bevehetetlen Huybar [Medgyes] várába vonult vissza, mely egy magányos, sátor alakú hegytetőn épült, oly magasan, hogy tornya a fellegekbe vész; s melyet csak nagy nehézséggel lehet megközelíteni, szakadéktól szakadékig kapaszkodva, számos, fából épült felvonóhídon át. Ezt a várat ajándékozta Báthori fejedelem a rosszul élvezett, ám jól meggyalázott hölgynek, ki is innen küldte ki amaz öt embert, hogy a fejedelmet megöljék, s azok, miután megölték, ugyanide is tértek meg. Ám amint elnyerte a trónt, a fejedelmünk megparancsolta, hogy vessék le azt az öt lovast amaz égbenyúlón magas vár fokáról, mint természetes uruknak, a fejedelemnek árulóit; mivelhogy Báthorit maga akarta megölni test test elleni, nyílt párviadalban. A hitveséhez igen gyöngéd volt és udvarias, mivel tudta, hogy nem bűnös; az asszony mindazonáltal senki előtt sem mutatkozott a történtek után, s csupán egy szolga meg egy öreg szolgáló láthatták az arcát. Amikor az asszony meghalt, Bethlen a brandenburgi hercegkisasszonyt, mostani nagyasszonyunkat vette nőül, a császárság választófejedelmének húgát, ki egyszersmind a svéd királynénak, a császár unokahúgának is húga; megígérvén neki, hogy ő lesz az utóda a trónon, ha fiúgyermek nélkül halna meg.

Mindezen dolgokat pedig maga a fejedelem beszélte el nekem, sok egyéb dologgal egyetemben, mintegy nyelvgyakorlásképpen; és hovatovább annyira jutottunk, hogy mindent megbeszélt velem, s bizony gyakorta megtörtént, hogy jócskán túlhaladtunk amaz időn, amelyet a leckére szántunk, s ilyenkor nemegyszer a fejedelemasszony is bejött hozzánk, és csatlakozott társalgásunkhoz. Véget érvén az országgyűlés, a főrendek elköszöntek, mi pedig az esztendő maradékát szüntelen gyakorlással töltöttük, minek köszönhetően a fejedelem hamarosan a közepesnél jobban beszélte ama nyelveket, mivel sosem mulasztotta el gyakorolni őket, akivel csak módja volt reá.

Elközelgett az 1629. esztendő, és az év, amelytől búcsúztunk, életem legboldogabb, legbékésebb, legbőségesebb és legkellemesebb esztendeje volt. Bizony, Don Diego, te, kivel oly sokáig mostohán bánt a ledér szerencse, s kit nemegyszer oly mélyre hajított szüntelen forgó kereke, hogy még egy istállófiú is különb volt nálad nagy szegénységedben, íme most egy fejedelem meg egy fejedelemasszony, Európa legnagyobb uralkodóinak kedvelt embere vagy; tanítójuk, nevelőjük s ceremóniamesterük; a kegyencük vagy, dúsgazdag úr, kit minden bőséggel elhalmoznak, s ha tehetnéd, asszonyt is választhatnál magadnak udvarukban, hisz sokan örömest mennének nőül tehozzád, s mind oly számos gyönyörűségben részeltetnének, hogy bizony nem is emlékeznél elmúlt nyomorúságaidra.

86