Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában
ződtem meg igazán e folyó irtózatos szélességéről és nagyságáról. December 30-án érkeztünk meg Orpacába, mely várost más néven Morlacának [!] hívják; ennek a nevéből származik a mi „morlaco” szavunk, mellyel a barbár, vad és faragatlan embereket szokás illetni. Morlaca lakosai után, kik bizony felette barbár népek: föld alatti odúkban laknak, hamut esznek, égő gallyakkal világítanak, a kenyerüket pedig csupán a napra kitéve, annak melegével sütik át úgy-ahogy, oly vadállatiasak. Aznap és a következő napon megállás nélkül utazván a híres és egykor oly ünnepelt Tebis városába értünk, a régi szerzők ugyanis ezen a néven emlegetik, ma általában Tapisnak hívják [Temesvár]; újév napján érkeztünk meg e városba. Útközben virradt rám ez a nap, mint afféle vándoremberre; kértem is a Mindenhatót, hogy vessen véget immár hányattatásaimnak s balszerencsémnek, mivelhogy huszonnyolc esztendei viszontagságok után, mely idő egy teljes emberéletet is kitenne, igen vágytam már a békességre. Háromnapi utazás után, január 3-án érkeztünk meg Zatos [Kiszetó?] városába, átkelvén a híres Posonis [Béga?] folyón; 4-én ama nevezetes Casovia [?] folyón keltünk át, mely Alsó-Magyarország- ból érkezik, s mely hosszú szakaszon határfolyó Magyarország és Törökország között; e folyóról kapta nevét Acozcineo [?] tartomány. Utunk következő állomása Lugos volt, az első magyarországi város, mely ez idő tájt az erdélyi fejedelemnek birtoka; ott átkeltünk a Temes folyón, melyről a hasonló nevű nagy város a nevét kapta; ez a hatalmas és széles folyó választja el a fejedelem és a szultán uralma alatt álló területeket, természetes sánc és árok gyanánt. 10-én érkeztünk meg Casamienesbe [Karánsebes], ebbe a török határ menti katolikus városba, melynek lakói bátor férfiak, és szilaj, erős harcosok. Még aznap Marmoréba [Malomvíz] érkeztünk, amelynek hegyei közt végződik Magyar- ország és kezdődik Erdély; igen magas, vadban bővelkedő hegyek ezek. 11-én Santa Maria [Őralja- boldogfalva] városába érkeztünk, onnan pedig Saxopoliba [Szászváros] mentünk tovább, mely városnak, miként neve is mutatja, szászok a lakói. Átkelvén a közepes szélességű Vanisic [Városvize] folyón, elértük a Moresetet [Maros]; e folyó partján fekszik az anabaptisták városa [Alvinc], ama különös eretnekeké, kik kétszer keresztelkednek, s akik testvéri közösségben élnek, javak, ennivaló, ruha és munka tekintetében egyenlően osztozva egymással, és bizony senki sincs közöttük, aki henyélne vagy parancsolna vagy a többihez képest bárminémű kivételes helyzetet élvezne. Január 16-án érkeztünk meg a fejedelem udvarába és szálláshelyére, melyet a régi szerzők és a latinok Álba Júliának, a németek pedig Vaisenburgnak neveznek, ami ugyanaz. A magyarok Kolozsvárnak [Gyula- fehérvár] hívják, közönségesen pedig Belgrádnak. A városba érve szentmisét hallgattunk, amire már mindannyian nagyon vágytunk; mivel pedig a fejedelmet nem találtuk a városban, négynapi járófölddel tovább, Fogaras városába mentünk, mely igen erős vár és erődítmény és királyi szálláshely, ahol, a nagyobb kényelem okán, a fejedelem a teleket tölteni szokta. 22-én érkeztünk meg Fogarasba, éppen két hónapra rá, hogy Velencéből elindultunk. A nap nagy részében pihentünk, közben pedig, két órakor, a fejedelem kihallgatáson fogadta a jezsuita atyákat. Mindannyiunkat beleszámítva százhatan voltunk jövevények: két német, két francia, egy olasz meg én, azonfölül két matematikus, két orvosdoktor, négy jezsuita atya, nyolc kőmíves, négy kőfaragó, hat üvegesmester, tíz muzsikus, három patikárius, két ötvösmester és öt kereskedő; ehhez az ötven- hez hozzászámítva a szolgákat is, valamivel többen mint százan voltunk. Este minket, nemesembereket, doktorokat és matematikusokat is a palotába hívtak, fogadásra. Egy tágas terembe vezettek bennünket, ahol a fejedelem vacsorázni szokott, és meghagyták, hogy ott várakozzunk; annak utána pedig belépett a fejedelem és véle a fejedelemasszony, pompás és díszes ruhákban, méltóságot és fényt árasztván magok körül, miképpen mi is igyekeztünk a tőlünk telhető legnagyobb pompát kifejteni. Sok báró és főrangú úr üdvözölt bennünket latinul, a legudvariasabb modorban. A fejedelem végigjáratta rajtunk a szemét, és mialatt mi illendőség szerint köszöntöttük, ujjával énrám mutatván így szólt a fejedelemasszonyhoz: „Az ott a spanyol.” Akkor elébe járultunk kézcsókra, s miközben én megcsókoltam felém nyújtott kezét, ő a másik kezét a fejemre tette. Szólt néhány szót az orvosdoktorokkal, megmutatván nekik, hol foglalhatnak helyet, mialatt ő vacsorázik, s a matematikusokhoz is volt néhány nyájas szava. Ennek utána megmosta a kezét, s a fejedelemasszonnyal együtt asztalhoz ült; előtte egy másfél pintes aranyozott ezüstserleg állt, színültig töltve a legnemesebb tokaji borral, a királyok borával; s a fejedelem akkor egy másik, majd kétmesszelyes kelyhet fogván kezébe megparancsolta, hogy emeljék le a fejéről a süveget, s amikor megtették, azt mondotta: „Ürítem e kelyhet Spanyolország hatalmas uralkodójának egészségére.” Térdre ereszkedve vártam, míg ivott, s amikor befejezte, megparancsolta, hogy álljak föl, megjegyezvén, hogy ha már kiérdemeltem a pohárköszöntőjét, én magam is ihatok a színe előtt. A legnagyobb tisztelettel ittam tehát, az ő és a fejedelemasszony egészségére, mire ő megparancsolta, hogy adják oda ama kelyhet is, amelyet énrám köszöntött, s én azt is kiittam. A vacsora végeztével vége szakadt a társalgásnak is, s a főemberek el bocsáttatván a fejedelem gyugodni tért, intvén nekem, hogy kövessem, és lássak hozzá feladatomhoz, vagyis hogy vetkőztessem le. Tetszett nekem, hogy ezüsttállal szolgálhatom ki, s miután lefeküdt, összehajtogatott ruháit nagy nonddal és vigyázattal helyeztem el a szekrényben. A fejedelem a kamarásaira pillantott, a tekintetéve mondván: „Tanuljatok.” Akkor a fejedelemasszony visszavonult a maga szobájába, én pedig térdre borulván megcsókoltam a fejedelem kezét, mintegy búcsúképpen. Belépett a belső inas, hogy behúzza 83
