Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 10. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (X. A Duna-Tisza köze és a Dél-Tiszavidék magyar népművészete)
és összefonódtak a kortársi 48-as folklórral, a legszebbek a szabadságharc utáni betyárballadák és rabénekek. Ezek itt olyan központi helyet foglaltak el, hogy egy időre a „klasszikus“ műfajokat is háttérbe szorították; Arany János — kissé bosszankodva — akasztófavirágoknak nevezi ezeket. Népszerűségük Ráday Gedeon Szegeden működött betyárirtó vésztörvényszéke (1869— 1872) után még tovább fokozódott, (Kálmány Lajos jóvoltából éppen innen ismerjük a legszebb rabénekeket), úgyhogy még manapság is a Szolnok megyében gyűjtött 36 balladatípusból 16 foglalkozik betyárokkal és pásztorokkal. A legnépszerűbb betyárénekek egy része (pl. minden bizonnyal a ,,— Nem messze van ide Kismar- gita; — Zavaros a Tisza ..és még több más is) az Alföldön keletkezhetett; szegedi volt a betyárok csillaga; Rózsa Sándor és csongrádi az utána talán második legnépszerűbb betyár: Bogár Imre. (Egyébként az egész Alföldön belül a nagybirtokokkal legjobban megvert Csongrád megye adta a legtöbb betyárt.) E betyárhagyomány éppúgy átitatott mindent mint a 48-as Kossuth-kultusz is, mindezek össze is fonódhattak, több százados örökséget újíthattak föl és fejleszthettek tovább: vagyis új, korszerű tartalmat és formát adtak neki. Rózsa Sándor pl. a tápai néphagyományban éppúgy fejbe sújtja az egyik kihallgatást vezető tisztet egy karos gyertyatartóval, mint valamikor Lehel vezér a mondabeli Konrád császárt! A betyárok öröklik Mátyás, Rákóczi és Kossuth egyes igazságtévő vonásait és tetteit, ill. visszafelé is hatnak: a korábbi néphagyomány betyárelemekkel telítődik. (Pl. Fehér László balladája.) Afelső-Tisza vidékén kialakul a népszínműves betyárfarsangos. Tápén pedig még a betlehembe is bekerül a betyár hetyke alakja! A Pallavicini grófok kegyetlen jószágigazgatójára, Palásthy Józsefre, az ún. Nagyasszony rétjén összegyülekezett szegények kimondták a halál- büntetést, amelyet 30 lovas betyár végre is hajtott; a kivégzés előtt Palásthyt éppúgy megtáncoltatták, mint annak idején az urak Dózsa alvezé- reit. Ennek az 1851-es algyői (Csongrád m.) népítéletnek tettesei soha nem tudódtak ki. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Szabó Ferenc; „ ... a betyárok tevékenységét legfejlettebb formájában csak egy lépcső választja el a parasztlázadástól”. (A dél-alföldi betyárvilág. Gyula, 1964. 99. old.) „Ez a nép mindig készen volt a fölkelésre, hogy újra kezdje életét” — állapítja meg Féja Géza, majd így folytatja; „a szegénység percek alatt mozgósítható, öntudatos, szerepet követel magának” .. . (Viharsarok, Bp. é.n. 1. és 232. old.) A századforduló agrármozgalmai is a korábbi folklór egy részét felhasználják, ismét aktualizálják és egyszersmind új tartalommal is töltik meg: ilyen a földosztás vágya, a vagyonegyenlőség kimondásának óhaja, a Pest felé tartó paraszti hadak mondája, az idegen segítségben való bizakodás és hasonlók. Ez a szociális látásmód tehát szinte az egész folklórt átjárta, új idealizált hősöket teremtett, pl. Mátyás—Rákóczi—Kossuth helyett utóbb már Rózsa Sándort és Rudolfot tették népi hőssé: „nehogy azt higgye ám, hogy Rózsa Sándor rabló, útonálló volt! Igazságszerető, nagy ember volt ő! Csakhát úgy osztotta az igazságot, ahogy lehetett abban az időben; elvette a gazdagoktól a pénzt és odaadta a semmitleneknek ... (Katona Imre: Útmutató a történeti népköltészet gyűjtéséhez. Bp. 1954. 31. old.) A hatalmasokkal való szembefordulást annyira természetesnek vették, hogy még Rudolf királyfi is kioktatta királyi atyját, I. Ferenc Józsefet; három lovat vezetett elé: egy kövéret, egy soványát és egy vakot. És amikor apja az okot kérdezte, így válaszolt: — a kövér ló az urakat, a sovány a népet jelenti, a vak pedig te vagy, atyám, aki ezt nem látod meg! (E monda főként a Dél-Alföldön volt elterjedve.) A társadalmonkívüliséget és a fogságot az alföldi közgondolkodás nem feltétlenül ítélte el. Az 1920-as évek vége felé Péter-Pálkor jó néhány elénekelt nóta után a tanyai parasztok minden gúny nélkül ezt kérdezték apámtól: — Mondja doktor úr (apám állatorvos volt), mennyi időt töltött a (szegedi) Csillagban, hogy ilyen sok szép nótát összeszedett? Még a nem közvetlenül forradalmi vagy éppen ellenálló népköltészeti és irodalmi alkotások közül is a szociális és hazafias tartalmúak a legnépszerűbbek; az Alföld népe máig Petőfi népe, nagy költőnk verseit részben névvel és az eredeti szöveg szerint, részben pedig folklorizáltan (pl. az Alku címűt) ismerik. Arany János egyik nagykőrösi tanártársa, Losonczy László is innen indította el hódító útjára híres versét: a — Nyomorúság az életem ... kezdetűt, mely később a munkás- mozgalomba is bejutott. Még olyan valós alappal bíró mondafigurák is, mint a csongrádi gatyás gróf: Bagi uram, elsősorban azért népszerű, mert meggazdagodása ellenére is megmaradt egyszerűnek, népbarátnak és igazságosnak, aki soha nem késik a fennhéjázó gazdagokat kioktatni (a frakk megitatása és hasonló történeteiben). A közéletiség olykor meglepő helyeken is felbukkan: Tápén pl. az egyik egyházi népénekbe kerültek be a következő sorok: Nincs disznó az ólba, Elvitték adóba. Gyere, István király, Üssed a botoddá!.,. E valamikori jobbágynép 1907-ben megtagadja a pusztaszeri jelképes országgyűlésen való részvételt, mondván, hogy sok az adó! (Ady meg is dicséri őket a sajtó nyilvánossága előtt.) Tömörkény a Temesközbe kirajzott szegediekről nem a honvágyukat említi elsősorban, hanem a közélet és a közjó iránti érdeklődésüket: „ugyan, mekkora adót szöd most a Város a néptül, aztán amit szöd, visszafordítja-e a népre?” —tették fel neki a kérdést. Az öntudatos vándormunkásokat pedig egy 91
