Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Gál Farkas: Kiszorítás
— a saját hasznára. Ugyanakkor kétszobás lakását — az iskola udvarán — most bővíttette háromszobásra állami pénzből, s szabálytalanul. A pénzt ugyanis nem bővítésre kapta. így és ilyennek megismerve az igazgatót, s annak barátait, Ládi fölháborodott s anélkül, hogy a következményeket latolgatta volna, hosszú levélben számolt be mindenről a minisztériumnak. Kérte, jöjjenek a revizorok, csináljanak rendet. Vili. Igaza van, de . . . Meglepő dolog történt. Valóban jöttek a revizorok, napokig kutattak, kerestek, vizsgáltak az iskolában, esténként pedig „attól függetlenül” az igazgató vendégei voltak. A főrevizor már a vizsgálat végén négyszemközt közölte Ládi Andrással, hogy amit leírt, megfelel a valóságnak, sőt egy sor újabb szabálytalanságra is fény derült. Viszont, ha mindezt jegyzőkönyveznék, ha eljárást indítanának, túl sok embert kellene leváltani. Botrány kerekedne, s ez ártana az iskola jóhírének. Ezt pedig a minisztérium nem akarja, nem engedheti meg. S ugyebár Ládi elvtársnak is ez a véleménye . . .? A revizorok elmentek, Ládi maradt. Az igazgató, aki „véletlenül” megtudta, ki a bejelentő, azt javasolta Ládinak, hogy keressen másik munkahelyet magának, mert úgy látszik, nem tudnak egymással kijönni. Mellesleg Ládi András ekkorra már megszerezte a második diplomáját, elvégezte a pedagógiai főiskolát. A vizsgálat után elterjedt az iskolában, hogy a revizorok mindent a legnagyobb rendben találtak s Ládi csak azért jelentette fel az igazgatót, mert ő szeretne a helyére kerülni, irigy, rosszindulatú, jelentgető, rágalmazó és karrierista. Ekkor döbbent rá Ládi András, hogy alaposan elrontotta a dolgot. Nem gondolta át a lépést, nem íratta alá a beadványt azokkal a párttag tanártársaival, akik sok mindent elmondtak neki. Meditációra azonban nem csak ez az egy körülmény adott okot. Sokkal nagyobb megrendülést okozott, hogy igazát bár elismerték, minden maradt a régiben. Azaz mégsem. Mert ő, Ládi András ezután már fekete bárány, s nem is csupán az igazgató, de a többi kollega, sőt a tanítványok előtt is. Ezt naponta többször is éreztették vele vagy úgy, hogy nem fogadták a köszönését, vagy úgy, hogy egyenesen és gúnyosan megkérdezték tőle: jelenleg milyen beadványon dolgozik? Tudta azt is, hogy esténként az úgynevezett zsúrokon összejövő tanárok és a kisvárosi méltóságos asszonyt játszó feleségek kimeríthetetlen pletykatémának tartják a Ládi-ügyet. Kiszivárgott az estélyekről s eljutott hozzá a gúnyneve is: a vörös taskenti. Ilyen közegben megmaradni, kiegyensúlyozottnak lenni, tanítani s egyáltalán beszámítható- nak maradni, nem kis teljesítmény. Helyzetét csupán látszólag javította az a körülmény, hogy időközben lakást kapott a városi tanácstól. Esténként otthon öntötte ki a felgyülemlett mérget. Veszekedett a családdal, ordítozott s előfordult, hogy többet ivott, mint amennyit elbírt. Gondolkozott azon — hogyne gondolkozott volna — hogy valóban keres másik munkahelyet. Egyszer-kétszer óvatosan körül is szimatolt a városban, de az első kérdés mindenhol az volt, hogy miért akar eljönni a technikumból. Ezt a szándékát feladta. Keserű és feldúlt lélekkel, görcsbe rándult gyomorral, torkában kalapáló szívvel lépett be reggelenként az iskolába. Ekkor még képes volt arra, hogy féken tartsa indulatait, megtépázott idegrendszerét, s csak otthon törjön ki a füstölgő vulkán. Az igazgató és a tanárok látták kollegájuk állapotát s biztosak voltak abban, hogy nem bírja sokáig a feszültséget, elmegy az iskolából, vagy kitör és olyasmit tesz, amiért törvényesen is elküldhetik. Nem sokáig kellett várni erre. 1967. január 24-én éjszaka „bejött” az igazgató számítása, noha meglehetősen csúnya szépséghibával, s ennek eltüntetése igen sok fáradtságába került K. L.-nek, de megkezdődhetett a végleges 42
