Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - VALÓ VILÁG - Gál Farkas: Kiszorítás

Felcsattant avastaps, amikor 1955 nyarán atiszabői parasztfiú a főiskola igazgatójától átvette a vörös diplomát.

Ötvenhat. Itthon jelentkezett a pártközpontban, bemutatta a diplomáját. Megdicsérték és a kunszentmártoni járási pártbizottságra küldték, ahol a mezőgazdasági osztály vezetőjeként kellett munkába állnia.

Egy év múlva megnősült, lakást kapott, s úgy látszott, élete nyugodt mederbe jutott. Munkatársai, a járás mezőgazdasági üzemeinek vezetői, párttitkárai rámenős embernek ismerték meg „a taskentit”. Emiatt fokozatosan elhidegültek tőle az emberek, kerülték a vele való találkozást, közvetlen munkatársai pedig hallgatólagosan kiközösítették, magára hagyták.

Ezt a hűvösödő légkört természetesen maga is megérezte, magyarázatot azonban nem talált rá, igaz, nem is nagyon keresett. Úgy vélte eleinte, hogy talán irigyek rá a külföldi diploma, az egyetemi végzettség, a csaknem anyanyelvi szinten elsajátított nyelv miatt. De ez is éppen csak átfutott az agyán, a jelenségnek nem tulajdonított jelentőséget. Nem hitte, hogy felnőttek, kommunisták, pártmunkások között ez problémát okozhat. Rákérdezni mégsem akart, hogy „mi bajotok velem?”

Kimondatlan kérdésére 1956 október végén kapott megdöbbentő választ, amikor már negyedik napja egyedül volt a pártbizottságon. A budapesti ellenforradalmi cselekmények miatt munkatársai nem mentek be, s csak október 27-én szivárogtak vissza néhányan. Nekiestek Ládinak: becsületsértő, sőt rágalmazó kijelentéseket vagdostak a fejéhez (az egyik munkatársa letépte kucsmájáról a vörös csillagot) s a legenyhébb kifejezés a bérenc volt. Ekkor kitálaltak előtte, elmondták, hogy mi bajuk vele. Ládi — amikor újra egyedül maradt — a fűtetlen szobában leszűrhette a kitálalás lényegét: szigorú és következtés volt a párthatározatok végrehajtásában, megkövetelte az írott és íratlan erkölcsi szabályok, törvények tiszteletét, megtartását. Nem dolgozott „hozómra” s ezt másoknak sem tűrte el, sőt ha észrevette, a szemébe mondta az illetőnek.

Két nap múlva, október 29-én reggel berontott hozzá a pártbizottság fiatal gépkocsi- vezetője, Ficsor István. Egy véres inget hozott, szinte magán kívül volt rémületében: előző éjszaka az ellenforradalmárok agyonverték édesapját, aki Cserkeszőlőn volt községi párttitkár. Ládi elfehéredett. Most már ő is megérezte a veszélyt, kapcsolt. Ekkor ugyanis Kunszentmártonban már szintén szervezkedett, sőt az utcára vonult az ellenforradalom helyi csoportja. Ledöntötték a szovjet hősi emlékművet s a Körösbe dobták. Lista készült a kommunistákról, rajta „előkelő” helyen Ládi és terhes felesége.

Este már lopva ment haza, s döntöttek. Motorkerékpárjáról leütötte a rendszámot, a csizmaszárba csúsztatta a taskenti diplomát, mint igazolványt, kikapcsolta a világítást és irány Szolnok. Hajnali kettő körül már fogadta Zajcev ezredes, az ott állomásozó szovjet katonai alakulat parancsnoka. Ládi elmondta, mi történt a járásban és Kunszentmártonban. Segítséget kért. Alig múlott el hajnali négy óra, a segítség megérkezett a járási pártbizottság elé: egy páncélozott harci jármű s egy szakasz fegyveres szovjet katona.

Ládi tudta, hová kell nyúlni, ki az ellenforradalmi csoport vezetője. Behozták az illetőt, s negyed óra múlva kezükben volt a névsor — tollbamondás után.

Mire megvirradt, együtt volt a lefegyverzett csoport tagjainak zöme. Ládi csak délelőtt látta viszont feleségét, aki az éjszakát a rémület csöndjében töltötte. Ráverték az ajtót, ablakot, de nem szólhatott, nem moccanhatott. Férjét keresték, a „vörös taskentit”. Mocskolódó, fenyegető hangokat hallott, néhányat megismert közülük. Félájultan remegett a sötét szobában, zsebkendőjét harapdálta. .. 1957 márciusában született meg a fia. Súlyos ideggyengeség miatt évekig hordták orvostól-orvosig.

38