Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Laczkó András: Versek egy fordítatlan köpönyegről (Simonyi Imre: Gyulai krétarajzok)
ség funkcionáló demokrácia nélkül”. De vajon lehet-e az évente egyszer sorra kerülő falugyűléseket és szövetkezeti közgyűléseket, az automatikusan magasba lendülő karok működését a nyilvánosság fórumainak nevezni! Nem sokkal inkább a munkahelyi kis közösségek lehetnek ma a demokrácia fórumai, mint az ünnepi alkalmakká kerekedő közgyűlések! Varga Csaba is modellről, mintáról, tervekről, távlati elképzelésekről beszél. Szerencsére hozzáteszi, hogy „ha a távlati tervnek hinni lehet”. Sajnos arról nem beszél, hogy az állandó tervmódosítások és rögtönzések miatt mennyi lehet a realitása, érvényességi százaléka saját „távlati elképzeléseinek”. Csak stílusfordulatai, a sok „bár”, „azonban”, „ugyanakkor” árulkodnak bizonytalanságáról, megállapításainak viszonylagos érvényességéről. Varga Csaba rokonszenves hevülettel adja elő elgondolásait a helyi közösségi élet kialakítása érdekében. Utcaközösségeket, minden nagyobb utcába kisebb klubszobát vagy klubkönyvtárat álmodik. Ne kérdezzük meg, hogy milyen az a spontán közösség, amit úgy szerveznek. Ne kérdezzük meg azt se, hogy meddig maradna fenn az az utcaközösség, amely nem általánosságban vitatná meg (ahogy azt a szerzők is teszik) a „vi- dékiség" sajátos életmódjának kialakulását, a helyi hierarchia abszolutizálását, hanem az óhajtott tervezet szerint (s az egyedül érdemes módon) a saját település életében vizsgálná meg a helyi hierarchia abszolutizálását, különös tekintettel, például arra, hogy ki és kivel és miért jár vadászni, vagy hogyan és miből épült föl X. Y. kacsalábon forgó villája! Ne kívánjunk lehetetlent. Csak azt kérdezzük meg szerényen: Gondolt-e a terv készítője a lebonyolító személyekre! Például arra, ki lenne, aki önként vállalkozik, hogy „tekintélyes házában vagy tágas kertjében rendszeres beszélgetéseket szervez”! Természetesen nem néhány mintacsaládra, „Mathiász-panzió”-ra, „Nagy- család”-ra gondolok, hanem azokra, akik „minden nagyobb utcában . . .” Egyszóval: hogyan is fest annak az értelmiségnek a felkészítése és felkészülése, amelynek a „vidékiség” mérgező kórja helyett a „most utópiáját” kellene megvalósítani! Vajon a kitűnő és korszerű szakismeret mellé kapnak-e indítást a népszeretetre és a közösségi szolgálatra, legalább annyit, mint egy hajdani falusi „mester”. Vagyis hol vannak azok a könyvtárosok, klubvezetők, tanárok, népművelők, értelmiségiek, akiknek — ahogy Varga Csaba írja — kovásszá kell lenni? A fő baj tehát, azt hiszem, nem „a közösségi minta megfogalmazatlansága vagy a közösségmodell elvontsága és maximaliz- musa”, hanem a megvalósításához szükséges megfelelő emberek hiánya. S „konkrét utópia” lehet-e az, amiből a legfontosabb elem, a reálisan szemlélt emberi tényező kimarad! S ha már a Mathiász-panzióra és Németh Lászlóra céloztunk, még valamit meg kell kérdezni. Varga Csaba azt írja: „Nem az én feladatom — hiába kértek rá — a mindennapi teendőkre felbontott munkaterv elkészítése.” Bizonyára emlékezünk, Németh László nemcsak merész plánumot vázolt föl a kísérletező emberről, az iskolai tantárgyak lehetséges összevonásáról, hanem tantervet, tankönyvvázlatot, tanmenetet, óravázlatot készített s — horribile dictu — még évekig tanított is középiskolában. A két tanulmány csonkasága ellenére is fölrázó, gondolkodtató, eszméltető erejű írás. Valóságos társadalmi jelenségekről és gondokról beszél. Mint minden ilyen írásműnél, az olvasó könnyen csábul a gondolatra: De jól megmondták X.-nek meg Y-nak ... De bátran leleplezték ezt vagy azt a települést.. . Nálunk szerencsére nem így van ... Én nem így csinálom ... A társadalomkritika legnagyobb kísértése, ha csak levezető szelepnek szánják. Bánlaky Pál és Varga Csaba munkájára a legnagyobb veszélyt a Pázmány Péter prédikációjában említett fejedelmi étekmeté- lők jelentik, „kik az asztal mellett állanak: darabolják, osztogatják egyebeknek a szép étkeket, de magok semmit sem esznek ... és mint a szem, hogy egyebeket lát, de nem látja magát: úgy ezek látják, mit kellene tanulni másoknak, de nem látják magok szükségét . . .” TÜSKÉS TIBOR VFP^FK EGY FORDÍTATLAN KÖPÖNYEGRŐL (Simonyi Imre: Gyulai krétarajzok) Simonyi Imre pályakezdésétől életének eseményeit írja. Önéletrajz helyett című (1962) kötetétől ívelő út nem mentes a csalódottságtól, a magára maradottságtól, szenvedésektől. De fájdalma, „kínzottsága”, belső világának szomorúsága sehol nem vált pózzá, nem alakult szenvelgéssé. Felmérte ezek elkerülhetetlenségét és viselte sorsát. Költői munkásságának meghatározó irányítói, Bartók Béla és József Attila példái erősítették hitét, hogy megvívja harcát az életért (A végén, Canzonetta, Miniatűrök). Kínzó tudatként jelentkezett nála, hogy meghallgatják-e, amit mond? Ne sírjatok (1966) könyvében már erőteljes motívum volt — épp Gyula kapcsán —, hogy nem figyelnek rá, nem értik meg, de mégis beszélnie kell (A gyulai városerdő). A négy évvel későbbi kötet, a Hatodnapon Önéletrajzában pedig így írt: hatéves koromig analfabéta voltam emlékszem hatéves koromig teljes mértékben szót értettem kortársaimmal 83
