Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - MŰHELY - Sándor György: Németh László görögségélménye

Egész rövid ideig, a teljes egyedüllét első pillanataiban felszínre tör lappangó exoduszos hajlama: „Kitaszítva, elárulva, megverve, elhagyottan . . . Örökös magányra rendezkedtem be ...” — írja a dermedten várakozó Élektrához hasonlítva magát. Néhány hónap múlva azonban oldódik a görcs, a magányt nem fogadja el adottságként, már megcsillan a lehetőség is: „Annak is megvan az előnye, ha az ember nem író többé... sosem voltam ilyen heroikus hangulatban. A fegyverek közé fogott Antigoné sima öltönye és sima arca ez a béke; szükség van rá az utolsó elszánás- hoz... A szenvedésnek ez a szélcsendje kell hozzá, hogy az ember vállalni merje az új nagyobb szenvedést”. És megindítja a Tanút.

Ez a pesszimizmus, világtól való elfordulás nem a romantika tragikus „Ich an sich”-je, nem is a Stefan George-féle és nem is a fiatal Lukács Kierkegaard-esszéjében és A lelki szegényről írt dialógusában megfogalmazott világidegenség. Németh László az első percben megrémül a magánytól, de a másodikban már rádöbben, hogy épp ez az elszigeteltség is optimális feltétel munkája, organizátori szerepe folytatására. Alkati pesszimizmusa úgy vonta le a konzekvenciát, hogy felülemelkedett, túljutott a pesszimizmuson. Tudja, hogy „ennek a lapnak a megindítása annyi, mint önként a falhoz állni . . . egy percig sem hiszem, hogy ez az egész úgy sikerülhet, ahogy a sikerülni igét kapitalista korunkban használni szokás . . . Mint magnak, el kell rohadnom, hogy hajtani tudjak. Nem vagyok annyira gyáva, hogy e sors szépsége ne lelkesítsen, s nem vagyok annyira együgyü, hogy csak lelkesítsen . . . elég kevesen tudják, hogy a tanú görögül mártírt jelent.”

Ez a magatartás: a görögöké. így válhat Elektra, Antigoné, Philoktetész lelke szimbólumaivá. Tisztában van az eszményesítés buktatóival — hiszen ugyanakkor Goethét épp a meghamisított görögségért marasztalja el —, de tudja, hogy az igazán nagy művészeknek nem a kritikusi, „árverezési” értékére vagyunk kíváncsiak, hanem annak az értékét akarjuk megállapítani, „amiben rájuk hasonlítunk. Égtájak, ők s ha szeretjük vagy gyűlöljük őket, azt akarjuk tudni, hogy jobbra menjünk vagy balra”. Az ég- tájkoordináta-rendszere origójába helyezett görögökhöz ezért nem a hagyományért, hanem a hagyománytalanságért fordul: „A görögök az emberiség tanítói? Azt hiszem, ezt a pedagógiai megbélyegzést nem érdemelik meg. Inkább nagyszerű játszótársak, mint tanítók. Minden hellenizmus közös hibája, hogy a görög műveket utánozza: példává teszi meg, ami azért friss, mert példa nélkül keletkezett. A görögöktől nem lehet tanulni, a görögöktől kedvet lehet kapni a játékra, nem a hagyományátvételre, hanem a hagyományteremtésre. ... A görög példa nekem is inkább futurizmust jelent, mint goethei klasszicizmust.”

A jelenkor kérdéseivel szembenéző író Ortegában a mély, világnézeti nyilallású műveltségnek a huszadik században is megvalósítható példájára talál. A görögök életében — akik nem a tudományt, hanem önmagukat művelték — már a maga igényeinek megfelelő, megvalósult szintézist lát. Ezért indítja így útjára a Tanút: ,,. .. az én feladatom nem a szaktudományokban van, hanem önmagámban. E folyóirat nem dióhéjműveltség tudatlanok számára; a szellemi élet klorofiHja inkább, melyen az ismeret problémává s a probléma magatartássá válik.” A magatartássá vajúdott problémák népe a görög. Számukra az élet előbbrevaló volt a könyvnél; a könyvet nem a műért alkották, a könyvvé formált ismeretanyag életük szerves része volt: „A görögség igazi könyve, bibliája önmaga.”

Ezeknek a jellegzetességeknek a kiteljesítése a minőség, a magatartásban cselekvéssé váló értékrend központi kategóriája, a Németh László-i életmű vezérelve, melynek konkrét példáját a görögségben mutatja fel: ,,. . . mi is hát az a Minőség? Egy absztrakt nevű, görög istenféle, amelynek a fényét, könnyed merészségét, a dilettáns s egyben zseniális biztonságot, amellyel az elemektől a dolgok csúcsáig hágott, én a görög

56