Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Tímár Máté: Mire a nap körbejár… (elbeszélés)

ért eseng, sorbazongorázik a rádió billentyűin : Li-li! De máris frontot fog közöttünk a reggelizőasztalnál, és a kolbászhuszáros kenyérlovacskákra várva jelentésváltozásra kényszeríti a pa-pát, miközben eperajkait hangtalan o-ra tátja.

Mégsem higgye senki, hogy hétszavas fiam félvállról venné apja evangéliumát, az anyanyelvét, vagy annak cimbalomzengése elragadná az értelmezés sokszor nem is olyan könnyű feladatától.

Ha a csengőszóra ajtót tárunk, rokoni szívvel odaront, és térden ölelve ta-tázza a postás bácsit, de azután elhátrázik tőle s egészen más hangsúlyozásával hozzám menekül. Olykor huncutkodik is. Édesanyját simogatva, hamiskás kacagással engem emleget, hogy hozzám pártolva ma-mának szólogasson. Idegen nyelvre ideges. Német keresztapjának megült ugyan a térdén, a sok vaszisztdaszra azonban lekonyult a szája, és Maruszján állott érte bosszút, addig verdesve a földhöz, míg külön vallásra tért a feje. Ha a mam-ma, Manyi nénivel, a barátnőjével, messzi Háromszékből, el- feledésétől tartva gyakorlással csiszolgatják Eminescu nyelvéről a rozsdát, menthetetlenül az enyém lesz. Egészen addig, míg csokival vesztegetik, vagy a gének ősködétől fogvást ösztönösen oly mam-mai magyarra nem váltanak.

Ki érti ezt, aki nem érzi? De ne is feszegessük, mert apai korban kinek-kinek már komikus a sírás, s ezzel a fegyverrel Áron úrfi is csak módjával lövöldöz. Például, ha kenyérszerző kőrútjára indul a ta ta-, ha gyantás lesz az ülep, ha a Közért-ben nem engedi a mam-ma leverni a polcokról azt a sok csodálatos holmit, amit a sors is erre rendelt, vagy, ha a számtalan szülői dá-dá után a tenyér is a nadrág hátuljára lendül, mert Väinö Linna Sarkcsillag-ja mellett Lagerlöf asszony Gösta Berling-je is meg- cibálásban részesült.

Mert ábrázatom mása alapos kultúrmunkát végez, és — ha kárral is jár, semmiképpen sem sajnos —, az illetékes polcokon Krúdy-ig, majd Solohovig, Reymont-ig is felér. Gondolom ezt a „sértettek” is megbocsájtják néki, akár azt, hogy a testi tilal- mazást szintén ők kapják vissza, mert legénykénk, szivárványló könnycseppekkel a szemében ismét hozzájuk ront, reájukdobolva egy-egy teleöklű dá-dát.

De induljunk tovább egy házzal ...

Fel sem foghatja azt felnőtti elme — a gyakorló atyáké is csak körülröpködi —, milyen jól cselekedett az a hasznos valaki, aki a Petőfi-híd tövében romoskodó közraktárak helyére parkot javasolt, sétaösvényekkel, játszóterekkel a XXI. századi választópolgárok számára. Talán csak azok tetézték jobbal a jót, akik figyelmeztek is reá, és valósággá varázsolták. Mert az a játszóteres park a Duna és a 2-es villamos között valóságos gyermekparadicsom, s Áron fiacskám képességeit egyelőre felülmúló szándékainak repülőtere.

Már a zebrán áttotyogóban sikong, pá-pát integet a lassító villamos asszonyvezetőjének (néki még egytövű az apa-papa, az eszi-papa, és a szia-papa), majd tömpe orra irányzékára méri a gyermekekhez szokott, ugrándozva közlekedő feketerigót, és nincsen hatalom, mely tilalomfát állíthatna elébe. S ha meg is áll, éppen csak azért, hogy hallalival üdvözölje Kingát, a házból, akivel egy órában, egy kórházban született, a Bakáts-téren, ahol italszerető legényember koromban, éjféli órán, nem is egyszer Krúdy Gyula árnyéka káprázott elém. Fiam futását azonban Kinga is legfeljebb fékezi, mert szaladni jó, és olyan széles a világ. Eltart egészen a szirénhangú sirályokig, a partfal vasrácsáig, onnan sarkos balrakanyarodj-jal irány a Petőfi-híd tövének kishajóállomása. El a bekerített mini-labdarúgópálya mellett, a jólélekzetű olajfák lombsátora alatt, s a csöppnyi kikötőben néhányat szusszanthatunk, a Hófe- hérke-törpék neveit viselő hajókat lesve.

S mindezek hogy eshetnének meg különböző balesetek nélkül?

24