Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Illyés Gyula: Lehet még nemzedék?
szellemi divatnak behódoló), félpolgári (mert továbbra is individualista, „sikerember”- ként karrierista és félvagány (gátlástalan, minden erkölcsi tartás nélkül tenyésző parazita) rétegek lennének a korszerű műveltség hordozói?” Kemény a beszéd? Neki joga volt hozzá. És nem árthat, ha ma is fontolóra vesszük, amit akkor mondott. Kellhet a számvetéshez: vajon kikerekedik-e igazán és hitelesen a harmincasok nemzedékének irodalmából a mai Magyarország képe: tudatában van-e igazán ez az értelmiség ország- és jövőépítő feladatainak? Az lllyés-i norma szerint múlttá, történelemmé az válik, amit megírnak. Ilyen értelemben a mi jelenünk sok jelensége és lényegi mozgása nem vált, nem válhat még történelemmé. Nincs megírva. Azért-e, mert kevés hozzá az ismeret, vagy az önbizalom, vagy éppen kevés a lehetőség (ha lehet is ilyen vélemény, az inkább önijesztés, és felmentés a munka alól), vagy azért-e, mert talán nem sikk manapság újragondolni a „nép”, a dolgozó osztályok ügyét, realista gondolkodással összekapcsolni a nemzet jövőjét a szocializmus távlataival, avagy egyéb okokból, nehéz volna most eldönteni. Mindenesetre a népben, nemzetben, szocializmusban gondolkodásnak, különösen ha a marxi igazságok felől is meg tudjuk közelíteni, biztos érvei vannak; kár lenne pironkodva beszélni róluk. Meglehet azonban, hogy vannak, akik épp e nemzetibe oltott gondolkodástól félnek, attól esetleg, hogy nacionalista bélyeget kapnak, noha igazán nem adnak okot rá, vagy talán az egyetemességet féltik e gondolattól. Veres Péter példája sokfajta félelemre és álfélelemre válasz: amíg lesznek bélyegragasztók, mindig megszületnek a bélyegtépők is. Igaz, hogy voltak ezen a tájon a nacionalizmusnak romboló indulatai, de nem az a harc ellene, ha a nemzetit is elvetjük.,,... a más nemzetek iránti gyűlölködés, más nemzetek lenézése, más nemzetek életjogának semmibe vevése, közösségi kultúrájának, lelki-szellemi értékeinek a lebecsülése, pláne a más nemzetek, népcsoportok „likvidálására” irányuló törekvés igenis nacionalizmus, sőt gyilkos sovinizmus, de a saját népünk, nemzetünk iránti természetes közösségi érzés nem nacionalizmus, hanem országunk megtartásához, nemzetünk önfenntartásához életbevágóan szükséges állampolgári felelősség, szellemi-lelki elkötelezettség. Ha úgy tetszik: patriotizmus.” Ez ebben az érvényes Veres Péter-i gondolat. Hogy mi lesz majd a történelmi jövőt tekintve a nemzet és egyetemesség kapcsolatában, az még nem a mai nap problémája. Ma „a szocialista Közép-Európában egy Magyarország és egy magyar nemzet is van. És úgy kell róla gondolkoznunk, hogy legyen is ... Máskülönben miért építenénk benne a szocializmust?”. Az válaszoljon — mondja az író —, akinek kétségei vannak. Hogy ez a guvernamentális gondolkodás egyben a politikai vonal támogatását is jelentheti? Miért ne? — kérdezhetné erre, hiszen sohasem akart olyan mandarin-értelmiségi lenni, aki — még ha akármilyen élesen és szkeptikus-okosán látja is azt — elszakad a valóságtól. Mert aki elszakad tőle, „félreáll, vagy nagyigényűen föléje emelkedik, nem hathat rá, tehát nem is változtathat rajta”. Lapokat lehetne teleirni e kis könyvecske választ sürgető kérdéseivel, ám a kérdések fogalmazója — szokása szerint — bizonyára azt mondaná: egyelőre ennyi is elég, és ne is válaszoljunk azonnal, gondolkodjunk előbb. De a tekintete rajtunk: elkomorulni látom. Illyés Gyula Lehet még nemzedék? Fölszólalásom úgy szerveződött, hogy a közöttetek körözött papírlapok kérdéseire egyenként válaszolni fogok. A kérdések közt annyi a közös gondolat, hogy rögtön, elöljáróban össze lehet foglalni általánosan is a gondokat, amelyek itt fölvetődtek. A problémák gerince: hogy az életkor szerint is fiatal korosztály hogyan tud korszerű lenni történelmileg. Ide torkollik a többi alapkérdés. Nézzük sorra. A huszadik századnak a legnagyobb, legfontosabb kérdése valóban a nemzetiségi és a nemzeti kérdés lett. A tizenkilencedik század azzal a gondolattal indult (nagyon helyesen, tele idealizmussal), hogy az anyagi kérdéseknek a megoldása automatikusan meg fogja oldani az úgynevezett felépítményeknek a kérdését is. Beleértve ebbe minden nemzeti torzsalkodást, és így végül a nemzetiségi kérdéseket is. Ehhez valóban vigasztaló tünetek járultak; az például, hogy Európának egynéhány nagy nemzete csak távolról ismerte mára nemzeti és a nemzetiségi kérdést. A szellemi élet az emberiség közös eszményeit szolgálta, nagy eredményekkel. Valamikor úgy fogalmaztuk meg, hogy például jó hazafias költészete már csak rossz hazájú népeknek van. Angliában, vagy a „jólfejlődött” nyugati államokban látszólag valóban nem volt a tizenkilencedik században olyan égető nemzetiségi vagy nemzeti kérdés, hogy az központi gondja lehetett volna a szellemi életnek. 117
