Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Lezsák Sándor: A gyümölcsöt tartó ág
könyveit nem tudtam elolvasni. Hoztam magammal ötven-hatvan könyvet, de Bibó István könyveit nem találtam. Anélkül, hogy ismerném: nem tudom megítélni, hogy mit kell elítélnem. Másoknak talán ez könnyebb, de én nem tudom. Ehhez legalább az kell, hogy olyanok mondják, akiknek előttem hitelük van. Az utóbbi esztendők bebizonyították, hogy a közelmúlt eseményeit elemző történelmi könyveknek hitelük előttem nincsen. Szinte minden sort újra át kellett nézni, értékelni ... S ez az egésr odafajul, hogy történelemből érettségizettek például azt mondották volt a felvételin, hogy Horthy Aurél . . . Csak akkor lesz korszerű ez a nemzeti önismeret, ha egészséges ez a nemzeti önismeret. Ha az önismeret egészséges, a szívem egészséges. A korszerűt helyettesíteném e szóval, hogy egészséges. Aztán: mi az, hogy nemzeti! Nem akarok meghatározásokkal próbálkozni, de az az egy nagyon biztos, hogy ha egy szót lejáratnak, ha egy szónak csökkentik az értékét, akkor az a szó föllázad, vagy bomlik frázisok mocsarában. Például: március 15. Nemzeti ünnep. Sok naptárban: Nemz. Ünn., kéken, feketén így szerepel. Ez nemzeti ünnep, s benne a nemzeti szó. A gyerekek az iskolában — s nem lakiteleki vagy Bács-Kiskun megyei, hanem az országhatáron belüli tapasztalataimat mondom —, a gyerekek már kisiskolás korukban nem értik, hogy nemzeti ünnep, nekik tanítási szünet, apuka viszont dolgozik. Apuka és anyuka az ünnepet észre sem veszi, csak azt, hogy mi lesz a gyerekkel aznap. Ennyi történt. Ne járassuk le a szavakat. A legfontosabb szavainkat, érzelmeinket. Az ünnepek lefokozása is megérne már külön egy nagy beszélgetést. Vakmerőén gyávák vagyunk. E súlyos gondokat magunkban hozzuk, visszük, letesszük, fölvesszük, aztán elpletykázzuk, ide mondjuk, oda mondjuk,aztán minden marad a régiben. Nincsenek jelen értékű és idejű ismereteim a közelmúltból. Amik vannak, azokat magam próbáltam összeharácsolni. Ezek kuszáltak, zavarosak, így vagyok, ilyenek lettünk. 1945 után születtünk. Csak ösztönünk van, mint a kutyának, amelyik ha beteg, akkor megkeresi a füvet. A megfelelő, gyógyító füvet. Érzelmeink vannak, és úgy érezzük, hogy érzelemben, kötődésben megtaláltuk azt, amit nem tudunk tárgyi bizonyítékokkal igazolni. Ismereteink a mai valóságról rendkívül hiányosak. És ekkor jönnek a pletykaszintek. Ez ezt mondta, az azt mondta. S áll össze bennünk valami, kuszálódik, s akkor aztán sokan azt mondják, hogy beszéljünk felelősséggel, gondoljuk át, csak így lehet, csak úgy lehet, s következik a szép mondatokra kerekített szöveg. Egy nagy szöveg. A fejünk nem vámköteles. Az élményeket hozzuk magunkkal, lehetőségünk van az utazásra, köszönjük ezeket, de a fejünk nem vámköteles. Mert amikor hazajövünk, s beülünk a művelődési házba, vagy bekapcsoljuk a televíziót, látjuk hogy „Veled vagyunk, Vietnam!”. Persze. Mi elhisszük, hogy ott mi történt, vagy mi történik. Elhisszük, hitele ha van a szónak. De ami itt történik mellettünk, azért engedtessék meg, közünk van hozzá, nagyon erős közünk van hozzá. Az indulat rossz tanácsadó, most nem akarok ebbe mélyebben belemenni. Az adott helyzet, a jelen valóságos ismeretének szüksége bennünk van, s akarjuk úgy belpolitikában, külpolitikában, cigánykérdésben, ingázó munkások ügyében, ez mind valahol itt zúgolódik bennem, s bennetek is. Mert azt akarom, hogy ne ismétlődjék meg a tehetetlenség állapota! Trianontól 1944. október 15-ig benne voltunk egy nagy folyamatban. Kerültünk olyan helyzetbe, amelyből kiugrani már nem lehetett, vagy nem tudtak. Aztán 1945-től 1956-ig megint úgy alakult ahogyan alakult. Szerény ismereteim szerint ott többet tenni nem lehetett. A félelem bennem erős, hogy hová, mivé alakul a mai valóságunk. Hiteles, számomra elfogadható választ erre senki nem tud adni. Haragszom nagyon a tompítás művészeire, a tompítás dilettánsaira, akik nálunk ehhez apparátust is kitenyésztettek. Akik ide is, vagy máshova is odaállnak, s ragyogó előadásokat tudnak tartani. Czakó Gábor a magyarságtudatáról beszélt. Arwidson finn tudóst idézem: „Svédek nem vagyunk, oroszokká nem válhatunk, legyünk hát finnek!”. Magyar vagyok, s erről nem akarok többet mondani. Számomra ez a legtermészetesebb állapot. Gyakorlati tennivalók. Örülök, hogy egy-kettő elhangzott, még akkor is, ha szavakban maradnak, de legalább történik valami. Az írószövetség lehetőséget biztosított a FlJAK-nak utazásokra. Elmentünk a Vajdaságba, ami nagy lehetőség volt, de tehetünk arról, hogy sokan nem tudták, hová mennek. Nagyon örülnénk, ha el tudnánk jutni Erdélybe. A többiek nevében is mondhatom, hogy nem turista- magyarkodni megyünk mi Erdélybe. Menni, utazni, látni, megismerni, beszélgetni, együtt lenni, a legtermészetesebb állapotot létrehozni, nem pedig a szánkat tépdesni, s jártatni felelőtlenül. Nyakatokban az ajándék, amelyet Dugár János fiatal népművészünk készített. Ez egy permi motívum, egy sasmadár, karmaiban arcot visz. Úgy határoztunk, hogy ezt az arcot nyomorítsuk el. Lendül az égbe a sasmadár, s viszi megnyomorított arcunkat. Eredeti szándékunk az volt, hogy az erős szárnyak helyére verébtollakat tűzünk. Nem sikerült annyi verebet fognunk Lakiteleken. A mai tanácskozás megnyugtatott, hogy délután sem kell verebet vadászni szétszélednünk. Az eredeti szárnyakkal próbáljunk följebb emelkedni. 109
