Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Csordás Gábor: „Én dolgozni akarok” - Mányoki Endre: Van-e magyar progresszió?
klLUILLil ..I ILL Mi, fiatal írók, összejöttünk itt azzal a céllal, hogy a korszerű nemzeti önismeretről beszélgessünk. Eddig annyi történt — ami hibánkból, biztosan —, hogy az öregek vitatkoztak a múltról. A múltról, amit — ebben Szakály Ferenccel értek egyet — meg kellene már tisztítanunk a rárakódott ideológiai rétegektől. Ennek szükségességét éppen egy őtőle származó indítvány bizonyítja számomra. Igazán büszkék lehetünk-e arra, s várhatunk-e elismerést azért, hogy megvédtük a töröktől Európát! Tudtommal történészeink kiderítették már azt is, hogy az ország török megszállását késedelmessé, tartós berendezkedésüket pedig lehetetlenné nem a magyar virtus, hanem a hadtápvonalak hosszúsága tette. A déli harangszó mítoszát egyébként két szempontból is a nemesi történelemszemlélet maradványának érzem. Egyrészt, hogy a küzdelem virtus dolga, s eredményétől függetlenül erkölcsi elismerésre tarthat számot. Másrészt, mert a régi dicsőség felemlegetése rendszerint a jelen tehetetlenség kiegyenlítésére szolgál. Megjegyzem, ugyanez a nemesség Európa védelmezése közben oly sikerrel igazgatta az országot, hogy a török ellen hirdetett keresztesháború Dózsa parasztháborújává vált. A múlt fontos része a nemzeti önismeretnek. Úgy van. Amennyiben megoldatlan problémákkal terheli a jelent. Például a nemzetiségi kérdés. Tapasztalatom szerint e témában a vita nagyjából azon a szinten folyik, hogy vajon Dózsa György neve j-vel vagy zs-vel írandó. Pedig a múlt bogait a jelenben kell megoldani. Egy példa. Baranyából jöttem, ott lakom. Két évvel ezelőtt szokatlanul bő volt a cukorrépatermés, nem tudták a hazai gyárak feldolgozni. Mi történt? Átküldtük Szlovéniába, feldolgozták ott, s visszakaptuk a cukrot. Közös dolgaink itt kezdődnek, először hétköznap kell megértenünk egymást. Szeretném néha megkérdezni azoktól,akik egy névzs- betűje ügyében kardot rántanak, ismerik-e — például — Marin Sorescu nevét? De hogyha határainkon belül nézek körül, akkor is azt kell mondanom, a korszerű nemzeti önismeret alapkérdése az, mit kezdünk a jelennel, ilyen vagy olyan múlttal a hátunk mögött. És itt ne csak az értelmiség önismeretére gondoljunk! Ide tartozik például az ipari munkásság öntudata is. Mit tudunk róla? Ide tartozik a falvak gyökeres — sokszor brutális — átalakítása, melynek eredménye Európa egyik legdinamikusabban fejlődő mezőgazdasága, az úgynevezett „magyar csoda” lett. Elég-e az ezzel járó változások felméréséhez az, hogy a népi hagyományok pusztulásán sírdogálunk? Továbbá, ide tartozik az a kérdés is, mennyire haza ez az ország az ingázók, a kétlaki munkások számára, akik e változások vesztesei lettek? Valamelyik vitaindító József Attilát idézte: rendezzük végre közös dolgainkat. Az is benne van ugyanebben a versben — bár ritkábban idézzük — hogy hogyan kell ezt elkezdeni: „én dolgozni akarok”. Azt javaslom hát, lássunk hozzá, vegyük szemügyre most már a jelent. Mányoki Endre Van-e magyar progresszió? Elhangzott egy olyan mondat Kulcsár-Szabó Ernő részéről, amit én nagyon megszívlelendőnek, tartottam. Azt mondta, nagyon sokan hozzászóltak, de mégis az a fontos, hogy amit itt elmondunk, azt a produktumok, amik mögöttünk állnak, mennyiben hitelesítik. Azért mondom ezt, mert én a 94
