Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - DOKUMENTUM - Haza és nemzeti önismeret. Fiatal Írók Találkozója - Lakitelek, 1979. május 18-19. - Ratkó József: A megíratlan idő
tehát a kapitalizmusban, a feudalizmusban, a rabszolgatartó társadalomban uralkodó kizsákmányolás' formákhoz képest néhány különbség: Minden eddigi kizsákmányolási formánál kizsákmányolónak és kizsákmányoltnak közös érdeke volt az élet továbbadása, újratermelése, a folyamatosság. Nem is tudott másként megszilárdulni egyetlen kizsákmányolási forma sem, csak úgy, hogy biztosította az élet folyamatosságának az alaptörvényét. Sőt bővített újratermelést is biztosított, ez megint kétségtelen történelmi tény. Ez az új forma magát az életet éli föl, ez az új forma csak átmeneti lehet. Nem biztosíthatja hosszú távon az élet fennmaradását, alattomosabb is persze, és sokkal veszedelmesebb mintáz eddigi kizsákmányolási formák. Kártékonyabb és veszedelmesebb. Idáig is létezett de nem válhatott tömegessé. Megint nem térek ki rá, miért nem válhatott tömegessé a múltban ez az élősködési forma, amely a civilizált országokban most már kétségkívül tömegessé vált. A másik ilyen különbség: ez nyitott forma. Minden eddigi klasszikus társadalomban igencsak keveseknek sikerült a kizsákmányolt osztályból fölverekedni magukat, esetleg egy élet munkájával, a kizsákmányolok közé. Most erről szó sincs, úgyszólván szabad választás dolga, nyitott forma, bárki élhet vele saját döntése szerint. Kisebbség, többség. A klasszikus kizsákmányolási formákban mindig a kisebbség vált a többség kizsákmányolójává. Gazdasági képtelenség lett volna másképpen. Erre az új formára ez a kötöttség sem vonatkozik. Elvben akár az egész társadalom e jövő kizsákmányolójává válhat. Sőt egy idő múlva olyan érdekviszonyok alakulnak ki a társadalomban, amelyek szinte kényszerítik még azokat is, akik nem óhajtanak ezzel a formával élni, akik felelősséget éreznek a jövő iránt, vagy akiknek egyszerűen egészségesek az ösztöneik. A megváltozott érdekviszonyok kényszerítik rá őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a formában. Kissé kiélezetten fogalmazok most, mert jóllehet ez az élősködés a jövőn már tömegméretű, de ennyire nyilvánvaló következményeit most még a világ kevés helyén lehet tapasztalni. Csak jelzésképpen említem: az öregedő társadalomban a jelen a fontos, és mind kevesebb ember élményévé válik a jövő, hiszen a jövő élményét leginkább éppen a gyerekek adják. Hogyan kap biztatásokat a társadalom a jövőt illető javak felélésére! Ahogyan — könnyű kiszámítani — a repülőnek fel lehetne gyorsítani a röptét, ha kilöknék belőle az üzemanyagot. Az üzemanyag e pillanatban haszontalan teher. Persze, lezuhanna utána a repülő, ez természetes, de az már a következő pillanatok gondja. Még hozzá a szocialista társadalomban szociális indítékokból, a személyi felhalmozás és a magántulajdon elleni indítékokból sok tekintetben még több a biztatás a teljes fölélésre, a konzumálódásra, mint a kapitalista társadalomban, ahol sokfajta tényező fékezi a gátlástalan magánfogyasztást. Például a tulajdonjog, az örökösödés, a létbizonytalanság. Én csak ízelítőt adtam ebből az egész problémából, így jelezvén a magam gondolati sorát. Semmiképpen sem akarok itt jobban belemerülni, persze vitára bármikor kész vagyok. Csak még egyet. A történelmi kizsákmányolási formáknál az sem volt jellemző, hogy a haladás, a progresszió, a modernség zászlaját tűzték ki a kizsákmányolok. Ma ez is jellemző. Az új élősdiek egyrészt konzervatívnak, nacionalistának, elmaradottnak bélyegzik a jövő pártolóit. Másrészt, minthogy az egyéni szabadságjogok kiteljesedése függvénye annak a szükségszerűségnek, amely a közösségi jövő, a társadalmi folyamatosság meghatározója, sokan ezt a szükségszerűt az egyéni szabadság nevében tagadják. Azt kell mondjam: az egyén szabadságának jelszavaival szokás ezt az újfajta élősködési formát, a jövő felélését igazolni, biztosítani. Köszönöm, mindezt vegyék úgy, hogy két mondatot felolvastam egy könyvből, s hangosan elgondolkodtam rajta. Ratkó József A megíratlan idő Egy kérdést akarok feltenni; de, hogy értsük egymást s ne értsük félre, ahhoz idéznem kell néhány textust, amelyek valószínűleg emocionális eredetűek. Az egyik textus Nagy László verséből való, így szól: „Jobban tudjuk a jövőt a múltnál”. A másik Illyés Gyulától. Ő mondja: „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre. A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják . . . s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.” Hogy még jobban értsük egymást, elmondom az én tételeimet is. Csak kettőt a sok közül. Az egyik az, hogy szerintem a nemzeti és a történelmi tudat összefügg, és részben vagy nagyrészt emocionális eredetű; azaz nem is annyira tudat, mint inkább kollektív cselekvési készség. Ezt most pontosabban nem tudom megfogalmazni. Azt hiszem, hogy 1948—50 óta körülbelül 1965—67-ig itt a nemzeti tudat, a történelmi tudat tudatos, rideg és kegyetlen szétverése folyt. Ha nem tudatos, annál sajnálatosabb. A magyar állampolgár mindenféle közösséghez tartozott; tartozott óvodai kiscsoporthoz és pártcsoporthoz, szakszervezethez, de nem tartozott, a felszínen legalábbis nem tartozhatott a nemzetéhez, mint közösséghez. Ennél fogva tudta, hogy az óvodai kiscsoporttal, pártcsoporttal, szakszervezettel stb. szemben mi a joga, kötelessége, de nem tudta, hogy a nemzettel, mint közösséggel szemben mi a kötelessége. 76
