Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)
mezővárosok állottak. Hasonló volt a helyzet Csanádban és Békésben is, ahol a püspökség és más nagybirtokosok latifundiumai terpeszkedtek. A paraszttársadalom polarizálódása elsősorban a Viharsarokra jellemző, ahol számottevő ipar híján is olyan mezőgazdasági és építőipari munkásság alakult ki, melynek legjellemzőbb képviselői a Csongrád és Békés megyei kubikosok. Alább még lesz róluk szó. A Bácska és a Bánság nemzetiségi színképe a török után teljesen megváltozott: a katonai határőrvidékekre, ill. a kincstári birtokokra főként kedvezményezett nemzetiségieket telepítettek, legkésőbb és legkevesebbet is a magyarokból; átvészelt lakosság legfeljebb Horgoson és talán még Zentán lehetett. A szerbek egy része török hódoltságkori jövevény, esetleg közvetlenül utána (1691-ben) kerültek ide nagyobb számban, a németeket elsősorban a Temesközbe telepítették, mérnöki tervek szerint épült falvakba, sokféle kedvezményt biztosítottak nekik. A románok Erdély felől fokozatosan települtek le a síkságra; a többi már említett hazai és külföldi nemzetiség pedig szórványokban érkezett. A szegedi magyarok zöme kései jövevényként elsősorban a Temesközbe költözött, de ide és Bácskába is szinte az egész magyar nyelvterületről érkeztek jövevények: a Dunához közelebb inkább dunántúliak, a Tisza mentére pedig szegediek, jászok, kunsági és viharsarki magyarok, zömmel katolikusok, esetenként protestáns tiszántúliak is. A jászokkal együtt palócok is érkeztek; Bukovinából pedig székelyek települtek át az Al-Duna vidékére. A bácskai és a temesközi magyarok további sorsát csak kevéssé ismerjük, pedig e sokféle népcsoport és nemzetiség tartós együttélése és a népeken belüli, népek közötti konszolidáció is számos általános tanulsággal szolgálna, míg a Bácskában inkább önálló kis-, közép- és gazdag parasztok, a Temesközben szegényebb, mozgékonyabb kertészek, agrármunkások, kubikosok éltek; ez utóbbi foglalkozást itt-ott még a szerbek is eltanulták a magyaroktól, mint ahogyan a szabadkai bunyevácok is kiépítették a magyarokéhoz hasonló tanyavilágukat. Az egyes tájak, település- típusok, ill. foglalkozások, ezeken belül pedig a nemzetiségek között rugalmas munkamegosztás és együttműködés alakult ki, korán megindult a több mezőgazdasági ágazatot is érintő piaci árutermelés, de a gépesedés foka nem sokkal volt magasabb az alföldi átlagnál és hiányzott a modern városi ipar is. Máig érződik hátrányos hatása! Bácska és Bánság volt a történelmi Magyarország egyik legdúsabb éléstára, főként a búza és a ku korica hazája, ebbeli termelési előnyét máig is tartja: ahogy átérünk a magyar—jugoszláv határon, azonnal feltűnnek a magasabb kukorica- és a dúsabb gabonatáblák! E két nagy táj birtokszerkezete valamivel kedvezőbb volt a tőlük északabbra fekvő alföldi tájakénál, a társadalmi polarizálódás azonban itt is előrehaladt, ennek következtében a bácskai és a bánsági (mezei és egyéb) munkásság a viharsarkihoz hasonló tudatos szinten szervezkedett, állandó és rendszeres kapcsolat is volt közöttük. Mezővárosok — tanyák — falvak A középkor végi Magyarországon a mező- városodás olyan méreteket öltött, hogy Mátyás király korában már 7—800 ilyen nagyobb helységgel számolhatunk. A török hódoltság idején a védtelenebb falvak pusztultak jobban, megmaradt lakóik a nagyobb és bizonyos mértékig kedvezményezett mezővárosokba húzódtak. Mivel onnan a nemesség elmenekült, a parasztok kerültek birtokba és hatalomra, ennek azonban hatalmas ára volt: régi és új uraik csak alkalmilag, de annál kíméletlenebből szedték be az adókat, a termények beszolgáltatása viszont háttérbe szorult és a lábon hajtható, a tengelyen szállítható termékek, áruk és főként az igazán „könnyen” vihető pénz került előtérbe. Ennek megfelelően e felduzzadt alföldi mezővárosok úgy gazdálkodtak, mint védettebb területeken uraik: az adott viszonyokhoz rugalmasan alkalmazkodtak és igyekeztek specializálódni. (Nagykőrös pl. a 17. században a környező és messzebb helyekről szerezte be gabonaszükségletét, annyira az exten- zív állattartásra szakosodott.) A városok kiterjedt határukat legelő és különféle bérletek formájában hasznosították, esetenként voltak jobbágyfalvaik (pl. Szegednek Tápé) is, melyek éppúgy adóztak a városnak, mint más falvak a földesuraknak. E mezővárosok már a török alatt igyekeztek különféle kedvezményeket kicsikarni, így pl. a három város, elsősorban Nagykőrös a puskapor készítéséhez szükséges salétromot szállított a töröknek, ennek fejében felmentést kapott az oly terhes közmunkák alól, ám ez a gyakorlatban vajmi keveset ért, pl. 1627—1665 között, vagyis 38 év alatt, 14 alkalommal kértek újabb és újabb menlevelet, vagyis két évenként ismételték meg kérésüket, mely elvi jóváhagyást kapott, de többnyire hasztalan. E városok maguk sem voltak sokkal kíméletesebbek saját polgáraikhoz, pl. a köztudottan törökbarát és azoknak nemcsak árut szállító, hanem követi megbízásokat is elvállaló szegedi mészárosok hiába kaptak újra és újra magától a portától adómentességet biztosító szultáni levelet, küldöttségük többször is járt ott ez ügyben, a szegedi városatyák ezzel mit sem törődtek, újra és újra megadóztatták és sokféleképpen korlátozták őket. A városok vezetése egyébként veszélyes pálya volt, többnyire csak kényszerből és rövid időre vállalták; a veszélyességen kívül nehéz feladatot is rótt mindenkire: nemcsak a termelést, a társadalmi és vallásos életet kellett irányítani, hanem a közbiztonságot is fenn kellett tartani; mindenért ők voltak felelősek: a kiskunokat a füleki várkapitány fenyegette karóbahúzással, a három város lakóit pedig a budai török. Ha késedelmes- kedtek az adóval, személyesen hajtották be. 61
