Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)

élünk. Mivel ez utóbbit tartották meg a szerbek is, és most a Bánát a jugoszláviai Vajdaság része, valószínűleg e tájnév marad fenn.) Maradandóbbak a Tiszához csatlakozó kis folyóközök, ilyen a Felső-Tiszán az egymással átellenes Bodrogköz és Rétköz, alig valamivel délebbre pedig a Taktaköz. Ezek is szárazra kerültek ugyan, de a vízivilág emléke még eleven és táji önállóságukat is máig megtartották. A Ti­szához a bal parton csatlakozó nagyobb mellék­folyók közei már nem ily következetesen jelöl­tek: a Felső-Tisza vidékén elterülő Tisza és Szamos közötti síkság neve mindenesetre Szamos- köz (ennek része a szatmári Tiszahát és Erdőhát, továbbá az ugyancsak folyónévből képzett Túr­hát, Szamoshát), ám ezt könnyen egynek ve­hetik a Szatmárnémeti körül elterülő Szamos- háttal. (A földrajzban — egyszerűség kedvéért — Szatmári-síkságról beszélnek.) A közép-tiszai Tiszazug vagy KörösZug egyaránt a két folyó találkozását jelöli, talán ez utóbbi elnevezés a helyesebb, mivel azonban ezt ma már régiesnek érzik, a Tiszazug szópár a használtabb. A Tisza— Maros szöge vagy egyszerűbben: Marosszög annyira műnév, hogy a köznyelv egyáltalán nem is használja. Azt sem mindenki tudja, hogy a Hortobágy eredetileg folyónév volt (ill. még ma is az), és a környező (valamikor sűrű falvas, utóbb puszta) terület neve Hortobágy melléke volt. A Nyír­ség (észak-tiszántúli nagy homokvidék) neve sem a nyírfából, hanem a nyírvízből ered, az ármen­tesítések óta azonban ez is éppúgy szárazra ke­rült, mint a Hortobágy és más említett vizes tá­jaink. A törökkori pusztásodás megnövelte, majd a 18—19. századi újjátelepülés és feltörés, valamint a nagyszabású ármentesítések ismét összébb szorították a legelőterületeket, melyek egyike- másika kisebb tájegységnek volt vehető, mint pl. maradványaik közül a legnagyobb és a legrango­sabb tiszántúli Hortobágy, a hasonlóképpen jelen­tős és szintén természetvédelmi területté nyil­vánított Duna—Tisza közi Bugac, valamint a vízlépcső kiépítésekor majd víz alá kerülő csong­rádi Bukros és még számtalan más, szinte folt­szerűen megmaradt kisebb legelő is. A tengerszint feletti viszonylagos magasságra is utalnak a -hát utótaggal képzett helynevek, részben a Felső-Tiszánál (Tiszahát, Szamoshát, Túrhát), részben az Alföld peremvidékén (a két említett és vagylagosan használt Erdőhát mel­lett van egy harmadik is: a Béga—Maros közötti, Temesvár körüli) találkozunk velük. Ezeket ma már alig ismerik, hasonlóképpen kiveszőben van­nak a magasabb (főként homok) hátságok és az ártéri terraszok önálló tájként használt elnevezé­sei is, mint amilyen volt a Telecskei-hátság vagy -dombság, a Titeli-fennsík, a Delibláti- homokbuckák és hasonlók. Az Alföld tájneveinek jelentős része nem ter­mészetföldrajzi, hanem történelmi-közigazgatási és települési eredetű, ezek száma és az általuk jelölt területek, valamint a települések nagysága és fontossága is jelzi az alföldi ember nagyobb aktivitását, a nyers táj kultúrtájjá formálásának küzdelmes folyamatát, amely rendszerint egy-egy nagyobb pusztulást követett. így a 13. század közepén települtek hazánkba a jászok és a kunok, kiket végleg a mai Jászság, a Nagy- és Kiskun­ság területén telepítettek le; 17. századi erede­tűek viszont a hajdú telepek zömmel a róluk el­nevezett Hajdúságban. Tájnévvé váltak az alföldi megyenevek is: Szabolcs, Szatmár, Hajdú, Bihar, Békés, Szolnok, Csongrád, Bács(-ka) stb., legtöbbjük azonban átfedi, ill. magába foglalja az előbb említett vi­dékeket. A megyéknél összefoglalóbb és jóval újabb is az említett Bánság (Bánát), legutóbb pedig a Bácskát—Bánságot magába foglaló ju­goszláviai Vajdaság. A népi nyelvhasználat ezeket elfogadta. A nagyhatárú, népes alföldi mezővárosokat egy- egy önálló népcsoportnak vehetjük még akkor is, ha kül- és belterületi népességük települési, foglalkozási és főként társadalmi szempontból megoszlik, a jász—kiskun—nagykun Hármas Kerülethez hasonló elnevezés a Három Város (Cegléd—Nagykőrös—Kecskemét) kitétel, mely törökkori szorosabb együttműködésük emléke és egyben rokon vonásaik kifejezője is; de már az egymás tőszomszédságában fekvő Szeged— Makó és Vásárhely nem élt ilyen szoros szimbió­zisban, nem is foglalják egybe ezeket, etnikai el­téréseik is jóval nagyobbak. (A Három Föld kitétel, amely a Kis-és Nagy-Sárrétet és a Hajdú­ságot takarja, inkább szakirodalmi, mint nép­nyelvi kifejezés.) Egészen egyedülálló a Viharsarok (Csongrád— Csanád—Békés) elnevezés, amely Féja Géza cím­adó könyvéből származik,és evidék népének for­radalmi karakterére utal, más nagyobb tájon sehol nem találunk hasonlót, ennek az ellenke­zőjét azonban (pl. Szentföld) igen! Nem ilyen tudatos fokon ugyan, de néha a nép is élt hasonló elnevezéssel: Bácskában pl. van egy kisebb ma­gyar település; Angyalbandi a neve! A felsorolt nagy tájak és népcsoportok közül most a Duna—Tisza közén és a Dél-Tiszánál elterülő vidékeket ismerjük meg közelebbről. „Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi.. /jászok-kunok/ Az észak-iráni eredetű jászok a török nyelvű nomád kunokkal együtt a 13. század derekán ér­keztek hazánkba, és a Szolnok megyei Zagyva és Tárná folyó mentén telepedtek le véglegesen. Az áttérés és a letelepedés, valamint az uralko­dóknak teljesített katonai szolgálat fejében ön- kormányzatot és egyéb különjogokat is kaptak, és bár kiváltságaikat átmenetileg (151 -4—1526 között, s főként a 18. század első felében) el­vesztették, de mindig volt annyi erejük, hogy újra 59

Next

/
Oldalképek
Tartalom