Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (IX.)

pusztulás és az ennek megfelelő méretű bevándorlás ellenére is az Alföld megmaradt magyar többségűnek, műveltsége is eléggé egyöntetű, igazán finom (néprajzi) módszerekkel tudjuk csak a sokféle (telepes) réteget elkülöníteni. Végleg nemzetiségi többségű maradt viszont Bácska és Bánság, ahova a 18. század elején a török ellen szervezett katonai határőrvidék területére magyar telepest jóformán be sem engedtek. Erdély és Kárpátalja felé nemzetiségi többségűek egyes alföldi peremvidékek is.

A török hódoltság óta megváltozott az Alföld egész településszerkezete, más irányt vett a paraszttársadalom fejlődése is, mindennek hatása máig is megfigyelhető. A középkor végi sűrű faluhálózat (még a Hortobágyon is falvak voltak!) végleg elpusztult, csak kevés községet telepítettek újjá. (Szeged környékén pl. 150 település pusztult el, és később a szegediek mintegy 50-et népesítettek be.) Felduzzadtak a mezővárosok (Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunhalas, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Szolnok, Debrecen stb.), amelyek a falaik közé menekült községek földjeit is megszerezték, és így némelyikük határa olyan nagy volt, mint az ország leggazdagabb birtokos uraié, vagy egy kisebb német fejedelemségé, ill. pl. a mai New York államé! Mivel az alföldi nemesek a török elől elmenekültek, a helyben maradt parasztok maguk gazdálkodtak és kereskedtek, vármegye híján igazgatták is önmagukat, mert a török és segédnépei, de a végvári magyar (és idegen) katonák is, továbbá uraik és keresztény vagy muzulmán uralkodóik egyaránt csak a megadóztatásukkal és a kizsarolásukkal törődtek, ebben viszont kétségkívül a birtokon belüli török volt a legleleményesebb: 23-féle adót préselt ki, segédcsapatai (főként a „rácok” és a tatárok) pedig a zsákmányon kívül az emberek fogságbavetésére is törekedtek.

A török után a nemesek közül csak kevesen tudták birtokjogukat igazolni, a viszonylagos önállósághoz szokott régi és a továbbköltözésre mindig kész jövevény parasztságot nem sikerült többé jobbágysorba taszítani, így a visszatért vagy új földesurak mindenütt kénytelenek voltak megalkudni, sőt pl. a jászok és a kunok vissza is váltották elrabolt szabadságukat; Szeged és később más város is (Debrecen, Vásárhely) királyi vagy egyéb jogot kapott, ill. régi kiváltságait nyerte vissza. A megváltozott birtoklási rend miatt sem lehetett az elpusztult falvakat újjáépíteni; így a mezővárosok megmaradtak, sőt még tovább duzzadtak, a megmaradt falvak pedig egy-két évszázad alatt megnőttek; a határt legtöbb helyen külterületi szállásokból, tanyákból művelték. A nagybirtok csak kevés helyen tudott berendezkedni, így a feudalizmuson belül a föld paraszti magántulajdoni rendszere az Alföldön épült ki legkorábban és a legteljesebben. Az Alföld nagy hatással volt a környező vidékekre. Itt a viselet színesedése, a mezővárosi parasztság polgárosodása már a 18. században megkezdődött és a 19. sz. első felében, ill. közepén tetőző- dött, később azonban kissé megtorpant és a Dunántúl vette át az átmeneti vezető szerepet.

Az Alföldön csak kis területi-társadalmi foltokban volt igazi jobbágyság, de a viszonylagos földbőség és a személyi szabadság ellenére is a földből élőknek csak kisebb része rendelkezett földtulajdonnal, már a feudalizmusban nagyfokú volt a zselléresedés, a századfordulón a nincstelen agrárproletárok tették ki a lakosság relatív többségét; e 3 millió koldus abszolút többsége az alföldi nagy mezővárosokban lakott és vándormunkásként kereste kenyerét. Az úrellenesség és a parasztságon belüli osztályellentétek is az Alföldön voltak a legélesebbek, különösen a Féja Géza által bemutatott és elnevezett Viharsarokban. Ipar és ipari munkásság híján is itt voltak a baloldali mozgalmak legszélesebb és legbiztosabb vidéki bázisai, ez a táj adta a legtöbb vörös katonát 1919-ben.

Az Alföld sajátos birtokszerkezete, polarizált társadalma és felduzzadt, illetve szétszórt településformái az átlagostól eléggé eltérő küztudat kialakulását eredményezték. Talán mindig is itt élt a legöntudatosabb parasztság, és legműveltebb egyéniségeik szinte paraszti gőgöt, de legalábbis öntudatot és büszkeséget tudtak a nemesiúri gőggel és fölénnyel szembeszegezni; ahogyan Erdei Ferenc megállapította: a föld megművelői itt élték át legtudatosabban paraszti mivoltukat,, és utóbb a leghevesebben éppen ők kívánták a csődbe jutott paraszti életforma teljes felszámolását.

Itt régtől fogva nagy tömegek (mezővárosi cívisek, tanyalakó parasztok, pusztai szabadok és vándor munkások) szokták meg az uratlan önigazgatást, önálló gazdálkodást és munkát, és itt voltak a leghevesebb tiltakozások is mindenféle felülről jövő rendezés (pl. úrbér) vagy különféle megszorítások (földesúri, hatósági követelések) ellen; nemcsak a jászok és a kunok önmegváltása említhető, hanem pl. a makói és a vásárhelyi parasztok földesuraik elleni sorozatos pőréi is; és a parasztok harca egyáltalán nem volt reménytelen, a túlköveteléseket gyakran visszaszorították, és éppen a Viharsarokban váltotta meg magát a legtöbb parasztközösség (pl. Szentes, Csongrád, Vásárhely) már jóval 1848 előtt!

E nép mozgékonyabb rétegeit lehetett leghamarabb Dózsának, Rákóczinak és Kossuthnak is harcba szólítani; említettük, hogy innen került ki 1919-ben a legtöbb vörös katona. A 3 millió koldus is főként alföldi lakos volt; a nagy mezővárosokban telítődtek legjobban az emberpiacok, amelyek a legkisebb szikrától is lángra lobbantak. E nép legöntudatosabb csoportjai és egyéniségei szinte Dózsa óta várták a szabadulást, sok mindent meg is tettek ennek az érdekében.

Öntudatos protestánsok és katolikusok, reformer próféták, forradalmár dinasztiák, hangya- szorgalmú kertészek,forradalmár mezei és kubik- munkások, kényelmeskedő és gőgös nagygazdák, valamint ezek tudós és művész megörökítői mind57