Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Lázár István: Mezőgazdaság és ifjúság
ellenvetéseknek, akadályoknak. S ha a megvalósítás végül is sikerül, ez csak magas beosztású illetékesek makacsságának lesz köszönhető. * Éles volt a vita, és olykor úgy tűnt, hogy nemigen értik meg egymást a vitatkozók. Mégis, ennél jellemzőbbnek vélem, hogy e vitában olyanok vettek részt, akiknek egyformán gondja mezőgazdaságunk jövője, helye a gazdaságban és a társadalomban — s kapcsolata utánpótlásával: az ifjúsággal. így hát számomra a fő kérdés nem is az, hogy melyik oldalon állt az igazság nagyobbik fele a vitában: a túlságosan aggódóak vagy a túlságosan nyugodtak oldalán. Romány Pál zárószavában azt ajánlotta, hogy egy idő elteltével folytatni kellene az eszmecserét. Ez hasznos lehet. De egy újabb vita fő feladata talán nem az volna, hogy az 1979. június 8-án, „száraz-Medárd” napján mutatkozott, olykor túl éles nézeteltéréseket sikerüljön tompítani. Mert bár jobbítani kellene a Kecskeméten jelen voltak egyetértését is, hiszen ez a tények megbízhatóbb rögzítését, a folyamatok mélyebb föltárását segítené elő — még fontosabb volna közös erővel azon munkálkodni, hogy a társadalom szélesebb rétegei vélekedjenek méltányosan a mai és a holnapi magyar agrárgazdaságról. Ez persze a szokásos fordulat: úgy általában „a” társadalmat hívni perbe, hogy amíg a közvélemény a kérdést így ítéli meg, és nem amúgy, addig ... Ám ha konkretizálni kezdünk, hamar kitűnhet, hogy agrárgazdaságunk jobb hírneve, goodwillje valóban alapfeltétele az ifjúság helyes orientálásának-orientálódásának s így az agrárutánpótlás folyamatosságának. Kellő hírnév, tárgyilagos és a távlatokat érzékeltető hírnév nélkül nehezen képzelhető el például az iskoláról, hogy egyrészt megismertesse, másrészt „ajánlja” ezt a szektort és az általa kínált pályákat; nemigen számíthatunk a rohammunkák szükségességének helyes megítélésére; jó hírnév nélkül hiába papolunk az agrárgazdaság nép- gazdasági szerepéről, jövőjéről vagy az agrárnépesség szükséges arányszámának mértékéről. Amint a vitában elhangzott: a vagont nehéz elindítani, mozgásba hozni, de ha nekilendült a sínen, akkor még nehezebb elébe állni, lefékezni, megállítani. Évszázadok, sőt évezredes folyamatok summázódnak abban, hogy sokak szemében a mezőgazdaság — és a falu — ma is olyan, ahonnan menekülni kell; a negatív beállítódásban azután a mai objektív és szubjektív momentumok sokasága is ott van. Viszont az objektív viszonyok jobbítását igen sokszor éppen a szubjektív körülmények lassítják. A toliforgatók dolga nyilván kettős. Nem szabad abbahagyniok a tudósítást — akár a vészjelzést — mindarról, ami aggasztja őket. De részt kell venniök a mai magyar agrárgazdaság hírnevének terjesztésében is, ahol az megérdemelt; megfelelő tények taglalásával, terjesztésével persze, és nem üres beszéddel, lelkendező lakkozással. * Amíg ezt a — töredékes, az összefoglalással szükségszerűen tompító, leegyszerűsítő — beszámolót írtam kecskeméti vitánkról, szinte mindennap esett az eső, többnyire kiadósán, bőven. Hogy mennyit lendített az idei termésen, s mennyi az, ami már behozhatatlan az aszály után, most még nem tudható. De az erőfeszítések, amelyekre agrárgazdaságunk 1979 nyarán kényszerült, egy szempontból hasznára válhatnak. Rég éreztem ennyire a mezőgazdaság felé áradó figyelmet, a vele kapcsolatos várakozást, mint éppen most: mire lesz képes, mit tud egy ilyen évben elvégezni, megmutatni: termelni és piacra hozni. 45
