Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire

irodalommal számoljak. A tájékozatlanság persze megkönnyítheti kinek-kinek a dolgát. De tájékozódván, hogyan lehessen megírni a legújabb esszénk történetét Sütő András nélkül, a prózáét Gion Nándor, az irodalomtudományét Bori Imre, a líráét Szilágyi Domokos munkásságának értékelése nélkül?! S hogy hol van ennek az egyetemes magyar kultúrának a központja? Hogy ne legyen rajta vita, azt felelem: nekem a szívemben, méginkább a tudatomban.

Nem öt nemzetiségi íróról beszélünk, hanem felnevelő közösségükről, legalábbis ötmillió emberről. A statisztika szerint legalább ennyi azoknak a száma, akik a hatágú síp rajtunk kívüli öt ágának hangját képezik. Szerepük: hídszerep. De szakadékokkal terhes, szétszakadások sebeivel ékeskedő világunkban valamennyiünk szerepe: hídszerep. Önnön magunkban mérlegelvén: nem a partszakítás, hanem az átívelés lehetőségét keressük.

A jugoszláviai magyar irodalomnak különösen jó ismerője vagy, amolyan „poéta specialistája", sokszor írtál erről az irodalomról. Miben tudnád megjelölni sajátosságát az egyetemes magyar irodalmon belül, s kiket ítélsz a 4—5 legfontosabb egyéniségnek a jugoszláviai magyar irodalomban?

Az indulásról is írtam, az 1920-as, 30-as évekről, amikor a Kalangya és később a Híd folyóiratok körül megalapozódott a vajdasági irodalom. Legszívesebben azonban a mai fiatalok irodalmáról beszélek, ők vannak hozzám karnyújtásnyi távolságra. A vajdasági magyar irodalom a couleur locale, a helyi színek elmélete jegyében indult. Az irodalomalapító, franciás műveltségű Szenteleky Kornél különlegesen nagy igénnyel dolgozta ki a francia irodalom programjainak alapján ennek elméletét. Korai halála miatt azonban gyakorlattá tenni nem tudta. Az utódok kezén, meg kell vallani, provinciali- zálódott, beszűkült ez a gondolat. S létrehozta ellenpontját, főképp 1945 után, a le kell rombolni a templomokat féle lázadást a modernizmus jegyében. A tézisek között szerepelt a hagyománytagadás, a helyi és a nemzeti hagyományok előtt a világirodalmi, főképp a nyugati és avantgarde irodalmak hagyományainak elsőbbsége. A magyar irodalom fejlődéstörténetén belül is az avantgardizmus vívmányainak az elsődlegessé tétele. Az érdeklődés középpontjában például nem a Nyugat folyóirat áll, s a Nyugat körül képződő, újuló irodalom, hanem Kassák és köre. Az irodalomtörténeti gondolkodás tagadása jön divatba, s a historizálás, átpolitizálás helyett a struktúraépítés, esztétizálás, az irodalomelméletiség a módszer. A zászlókra a lokálpatriotizmus jelszava helyébe a kozmopolitizmus filozófiájának jelszava kerül. Az 1960-as évek elején a Symposion-nemzedék híressé vált jelképes gondolata szerint: a Vajdaság írójának nem személyigazolványa, hanem útlevele van!

A sajátosságok közül tehát az avantgarde örökség elsődleges kezelését, és az irodalomtörténetiség helyébe kerülő irodalomelméletiség kimunkálását kell említeni. A kisebb programok, jelszavak értékeléséről csak annyit: bárminő tíz programnál beszédesebb egyetlen mű. A művek pedig megszülettek és a Symposion-nemzedékből is magasra emeltek alkotókat. Ez a nemzedék hozzám azért áll közel, mert igazolja számomra a nemzedékben munkálkodás érvényességét, lehetőségét. Ez a nemzedék megteremtette és megteremthette önmagát, programjait, szövetségeseit, folyóiratait, könyvkiadását, politikai képviseletét, művészetelméletét, színházát. Megfogalmazhatta, kibonthatta önmagát. Az utóbbi idők egyetemes magyar irodalmában szinte az egyetlen példa arra, hogy mivé lehet, hogyan teljesedhet ki egy nemzedék, ha nemzedék. Az ő felnőttként kezelésük üteméhez mért megkésettségünket mutatja, hogy Tolnai Ottó mintegy tíz évnyi munkálkodás után akkor lépett vissza az Új Symposion éléről, ifjabbaknak adva át helyét, amikor a vele egykorú Veress Miklós a Mozgó Világ házatáján az első honfoglaló hadműveleteket megtette.

31