Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire
realitásként számolnia. Herder azt mondta 1791-ben a magyarságról — nagy művének csak mellékmondataként —: Itt élnek most — szlávok, németek, románok s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd. Jóslatára nem figyelt föl avilág. Mellékmondat volt. Csak Köicseyben visszhangzott: És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és máskeblű nép ... Mire a Herder-díj? A Nyugat kaján vigyora? A jóslat, vészjóslat érmét akasztani Kodály, Németh László, Sütő András, Illyés mellére újra és újra?! Nem. Mondom, a világ nem figyelt oda a herderi mellékmondatra; a mű főmondata pedig az, a szerző neve is azt méltatja utólag: a haditettek Európájának rajzolata helyébe a csendes vívmányok, világosult filozófiák, kulturális értékek és tettek Európája kerüljön lassan. A mellékmondat mégis hosszú árnyékot vet a tudatunkra. Németh László szerint mostanra ez az árnyék udvarunkról áthúzódott egész Európára is: „a régi múzsa, a Veszély, itt áll fölöttünk... Ezt a veszélyt íróilag elmondani, elmondásához a jogot kiküzdeni: ez irányíthatná irodalmunkra a világ figyelmét. A Veszély ugyanis, amely múzsánk volt, lassan Európának is múzsája lett, s a szer, mely irodalmunkban készült — a magas európai eszmék s az Európa-alatti lélek szövetsége — a világnak is hiányzó orvossága.” A jóslatok múzsájához ne gátlással, hanem cselekvőkészséggel viszonyuljon az ember, kultúrateremtéssel, ahogy Herder programja mondja. Oldott öntudatú „templomépítéssel”, ahogy Ady megfogalmazása sugallja. Herder-versemben van egy végső kifejezés: delire de toucher. Azt jelenti a freudista pszichológiában, az érintéstől való félelem, közhasználatúlag: gátlás. Azt írom: a gátlás már a pólyámmal leoldódott rólam. Bizonyításul a versben neki is támasztom a hátamat egy női hát fehér falának. Beszélni kell ezekről, mert van az irodalomnak, a közgondolkodásnak is gátlása, a tiltott vagy tiltottnak vélt területek érintésétől való félelme. Csakhogy az egészségünk, egészségességünk érdekében erről a félelemről le kell szoknunk, ezt a félelmet magunkban le kell győznünk. S csodák csodája: megtörténik, ami pedig a históriában sem szokott megtörténni, hogy a fantázia lázálmára rácáfol a valóság. Megtörténik, hogy az árkot, amelybe Herder képzeletében — elméletben — beléestünk, népünk a köznapok gyakorlatában átugorja. Tudom, hogy nem a költő illetékes műve megítélésében, mégis megkérdezem miben látod továbblépésnek az Európai diákdal verseit a Fehéringes folyókhoz képest? Irodalmunk közgondolkodása, a közírás, a kritika illetékes, hogy a műveket megítélje. Én legkevésbé. A kérdést részben mégis vállalom, mert egy mű nemcsak abból áll, amit mond, abból is, amit gondolnak róla. A mű: a bennelevő és rólalevő gondolat! Hitem az esszében például: hit abban a bizonyos „rólalévő” gondolatban. Amellyel műveknek máig adósa vagyunk, Juhász Ferenc A tékozló országi tói kezdve Nagy László Gyászom a színészkirályért verséig, Jancsó Miklós Még kér a népjéig. E rólalevő gondolat kettős jelentésű és jelentőségű: egyrészt művészeti elméletek vizsgáztatják az új művet, avatják elképzelésük részévé, vagy vetik el; másrészt pedig a jelenkor valósága, gyakorlata kaparinthat meg egy művet: hogy jelenérvényű üzenetét, útmutatását megvallassa. így lehetne ez. Az önmagunkról levő gondolat ebben az eszményi láncolatban csak pótcselekvés. A napló, önéletrajz mellékszerepe az esszé, a publicisztika, közgondolat lehetséges főszerepéhez viszonyítva. Ahogy mondtam, az első kötet anyagát én az illusztrációs versek közé számítom, az emberi szem fölfedezi — amennyire látásának érzékenysége engedi — a világát. A diákszemlélet, vágánsköltészet, a vagabundköltészet, a magyar szegénylegény költészet eszközei mind-mind segítették a saját elképzelést. A második kötet is — diákdal. 29
