Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Szeptemberi beszélgetés: Utolsó esély a vers. Pintér Lajos válaszol Görömbei András kérdéseire
megvalósulni, „akik feladatukat tanulmányozzák és értik a dolguk”. Jogosan. De ha embereket, „akik feladatukat tanulmányozzák és értik a dolguk”, félreállítanak, — s ebben egy láncolatot érzek —, már hogyan apelláljak az egyén lelkiismeretére? Felröppenő, új kifejezésünkkel élve: amikor társadalmi a csapda. A kontraszelekciós döntéssel félreállított embernek hogyan s mi jogon mondjam, hogy álljon helyt a félreál lítottságban? A kontraszelekciós döntés láncolata: a társadalom ellenőrzése alól kicsúszó automatizmus. Ha sok ilyen példát lát egy közösség, a kohéziója megromlik, az együttélés etikai tartalékai is kimerülnek. Ez a bizonyos döntés a társadalom rendelkezésére álló emberi erőforrásokat herdálja el; ahogyan mondja a társadalmi csapdák tétele: az emberi képességeknek, tudásnak, termelő- és alkotókészségnek és kedvnek azt a közös kincsét, amely a társadalom rendelkezésére álló termelőerők egyik legfontosabb összetevője. Az egyes ember belátása, közösségisége ezt a láncreakciót viszont meg nem fordíthatja. Idézek egy fülemben hosszan csengő gondolatsort: „Ahol a pénz és a protekció dönti el az előmenetelt s ahol a türelmes érdem nem jut előre, ott késnek a vonatok, ott a megbízásokat az arra alkalmatlanok kapják meg, ott a tudomány nem fedez fel semmit, ott a terveket nem teljesítik, ott nincs együttműködés, nincs közösségi szellem, ott nem azonosulnak az emberek a munkájukkal.” A közösségi szellem hiányát a szociológia anomiás megbetegedésnek nevezi. Ez a szocialista társadalom egészséges fejlődését fenyegető legnagyobb betegség. A kontraszelekciós döntések osztódással szaporíthatják a felesleges embert, vagy a magát feleslegesnek érző embert. Értékek sodródnak a perifériára vagy annak irányába. Az alkotómunkához nem jutó értelmiség körében megszületik egy fogalom: szellemi munkanélküliség. Újraidéződik a József Attila-i igény is: én dolgozni akarok. Az anomiás megbetegedés erősen érinti az értelmiséget is. Az értelmiséget, amelynek pedig a „legtudatosabb” társadalmi rétegnek kellene lennie. Úgy értem ezt a leg- tudatossabbat, hogy egyrészt az értelmiség mint réteg halmoz föl a nemzetben legtöbb tudást, tanultságot, informáltságot, műveltséget. S úgy akarom érteni másrészt, hogy ezt a fölhalmozott tudást felelősen, a közösség iránt hűen és nem karrier-ösztönösen, hanem közösség-tudatosan kellene és kell használnia. Van egy felszabadulás előtti analízis az értelmiségről: „a magyar értelmiség nem is «értelmiség», hanem csak tanult emberek osztálya. Ha az átlagpolgár hedonista-individualista, akkor az átlagértelmiségi karrier-individualista. Ha a polgár szeme a vagyoni, akkor az értelmiségi szeme a társadalmi kapaszkodó, a siker, a magasabb rang felé van irányítva. Nem érdekli a közösség sorsa, mert nem attól függ a jövője . .Ha minden gyökeresen meg is változott, annyi ma is érvényesnek látszik, az értelmiségi megteheti, hogy ne érdekelje a közösség sorsa, mert nem attól függ a jelene, jövője. Közvetlen módon nem! A közvetettséget viszont, a közvetett felelősség tudatát el kell plántálni a fejekben, mint ahogy nagyapám elpalántáltaa kis növényeket, s ha a lóbogár másnapra lerágta a gyökereket, hát újrapalántálta. Az értelmiségi létet is újra és újra át kell patetizálni, erkölcsösíteni, nemzeti és általánosabb emberi vonatkozásokkal átitni. A „tanult emberek osztályát” végérvényesen értelmiséggé kellene növeszteni. Nem akarok mindenre kitérni, a lényeg az, hogy a volt kisközösség helyett meg kell találni a társadalom közösségét, a kis életkör boldogsága helyett a társadalom boldogságát. Ami ennek ellenében hat, azt kegyetlen, kíméletlen, nem esztétizáló elemzés tárgyává keli tenni. S nem az egyént terheli a felelősség, az egyént, aki a végletek irányában individualizálódik, anomiásodik, de az okok a társadalmi valóságban keresendők, amely individualizál, anomiássá tesz. Mondtam: volt egy pillanat, amikor eivesz26
