Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Ruttkay Levente: A faragott szék (novella)
a kosara kendőjével megterített az asztal sarkán, kenyeret szelt, odatette a levest az öregember elé. — Nézze Károly bácsi, egyék csak nyugodtan, de most hogy szegény Sári meghalt, beszélhetnénk a kamoraeladásról. — Igen, beszélhetnénk, mondta az öregember, s szürkéspettyes alumínium kanállal alázatba hajolva szürcsölni kezdte a húslevest. — Én tudom, hogy nem ildomos, mert hát ugye a megboldogult helye ki sem hűlt. De hát tudjuk az emberemmel, hogy csak a Sári nem akarta eladni a kamorát a fun- dussal. Nekünk meg kéne garázsnak. A Skoda elromlik, ha sokáig áll a szabad ég alatt. A fiatalasszony rábeszélő, duruzsoló hangja itt élessé vált. Közben a tányér hús mellé rizsát mert, zsírpapírból savanyú uborkát vett elő, s újabb kenyeret szelt. — Hát nem a legfrissebb a kenyér, de már tudja Károly bácsi, hogy hogyan van nálunk a boltban, azt mondják, „előresütött”. Azért mi segítenénk Károly bácsinak, — a gyerekek bevásárolni —, meg az ember is mondta, hogy csak bátran szóljon, ha valami köll, mi azt szívesen megtesszük. Az öreg zsebkésével felaprózta a húst, kócoshegyű villával szúrta fel, s utána az alumínium kanállal ette a rizsát. A fiatalasszony szembe telepedett vele, feszes mellei rádőltek az asztalra. — ízlik? No jó. Szóval az ember délbe már elment a postára, kivette a 10 ezer forintot, mert hogy két éve annyit ígértünk. Ki is fizetnénk még ma, meg a tsz ügyésze megírná a szerződést, még ma este. Károly bácsinak sem jönne rosszul most ez a pénz, temetés, meg aztán annyi helyre lehet azt a sokat okosan tenni. Még meg is nősülhet. Az öregember eltolta az ételt, rosszallotta, hogy evés közben erről kell beszélni. — No jól van, hát hozzák azt az ügyvédnőt — mondta — s két poharat vett elő, hogy a fiatalasszonyt is megkínálja. Most tehát az ételmaradékot kereste, de csak a rizsából maradt. Gondolkodott, hogy az éléskamrából vág egy darab kolbászt hozzá, de nem akart bemenni, mert ott a szék, s akkor elmarad az evés. Hidegen magába kanalazta a rizsát. Töltött a borból, s már megint azon kapta magát, hogy Sári ágya felé néz, és beszél hozzá. — Eladtam a kamorát, ott a fekete kabátom zsebében a pénz, Sári! Széket faragok Sári! Elviszem a temetés után Rózának! Sári húszéves arccal nézett rá. Kendője alól kibomlott a haja. Kezében a fejsze, előtte a kamorában ott a régi szék szétvágva. Apja magasodott az ajtóban a trágyaszóró vellával. Minden porcikájában érezte a megalázottságot. Nem tudott talán egy szót sem szólni, vagy talán kiabált. Inkább magában kiabálta Róza nevét. Anyja kötényébe szedte a szék darabjait és a kemencetűzbe vetette. Érezte a parancsoló szándékot, hogy el, el kell menni innen. Ült a kocsmában, a Lang-félében, két nap és két éjszaka, már úgy hogy a korcsma pajtájában aludt. Amerikába akart menni Rózával, napszámban, kubikkal megkeresni az árát. Ahogy fogyott a pénze, úgy fogyott a bátorsága is. Hajnalban kullogott haza, lefeküdt az istállóba a szalmára. Délben Sári ébresztette, nem szólt semmit, hívta be a nyári konyhába ebédezni. Bement. . . — Sári! Eladtam a kamorát! — Sári! Széket faragok, de nem tudod mán szétaprítani! — Sári! Csak elviszem a Rózának! Újra töltött egy pohár bort, majd gyorsan — mert fázott — még egyet. Vasárnap lehetett, mert mind a három harang szólt. Fényesre tisztított csizmában ment a templom felé. Az ő templomuk volt, azaz talán mégsem. Olyan furcsa-formán, 19
