Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vigasztaló magamnak (vers)
DOBOZI ESZTER VIGASZTALÓ MAGAMNAK Azt gondolom, hogy nyitva felejtett szemmel alszom fönt csókák verődnek meg a szél kivirágzik a pásztorbot a Sinka Istváné Attilánknak meg másoknak is a kutyatej és ki a mandulafácska nem hivalkodóan, téllel dacosan de virágzik hívnám Pannoniust e szakadt tájra vigadni ne csak átok, ne csak alázat légyen az ének most ránkborul az áttetsző éggel és szánkig elér a fény anyánk még egyet lehel a napra kezében megáll egy percre a balta apánk is megjön, odahagyta ' vidékét, mit elétolt a század e sivatag-kőtengert meglovagolta és most itt áll a puszta földön otthon most indulhat el a fiú — lehet, hogy a testvérünk is ő — a hajlatban magvát — mit átmentett a bűnök korán — hinti az apja parasztkonokság, föld, padlás, ég rejtegette — mindegy otthon most indulhat el a fiú ahogy gépe alatt elfogy a táj szabad gondolni fiatal pásztori tüzekre sima homlokú kicsi nőre mígnem elér a tunya éjig mert adatott nékünk leereszkedni a nemlét, a nincs, a semmi aljáig vagy az álomig, a nemtudásig nyitva felejtett szemmel elalszunk fönt verődnek a csókák meg a szél kivirágzik a pásztorbot, a kutyatej a mandulafácska Pannonius figyel valahonnan — szeme sarkából
