Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Simonyi Imre: Aranyfüst; Késő ősz (versek)
SIMONYI IMRE ARANYFÜST Minek előtte Harmadnapon el sem halálozott... Vaklárma tehát hogy reá Harmadnapon feltámadhatott volna ugyebár. Minek folytán az is valótlan hogy hazatért volna az Atyához: fel oda ni abba a mennyország-imitáció rózsadombi luxus-kunyhóba. Ellenben való hogy alászállott a Pokolba; ebbe az ittenibe, a földibe, a miénkbe: az ÖVÉBE. S mostan már (post historice) bizton kimondható: IDE emigrált közénk: — közülietek! — Pontosabban: mindvégig (mindhalálon-innétig!) itten is maradt helyben — HELYBEN! — itt bizony ahonnét soha el sem is disszidált. A „Mennyekben" tehát minden jogalap hijján tekintik: „idegenbe-szakadt-hazánkfiának” (mármint: az övéknek). Sőt még arra sincs perdöntő bizonyíték (már mint nekik: a „Mennyeknek”) hogy időnként (sőt egyáltalán valaha is) „hazalátogatott" volna hozzájuk bárcsak egyetlen egyszer is zsebében zacskónyi aszaltszilva-keménységü valutával: átváltandó a nagyságos-magasságos Rózsadomb-Bankház több-zsáknyi csengő-pengő aranyfüstjére. Az utolsó levél a héten két hónapja ment át a tájon az első dér tegnapelőtt hullt le a vén vadalmafáról az utolsó szénásszekér s tegnap óta már az a bor áll kancsómban asztalomon mit szeptemberben szüreteltek. hullt le a csíkoséri gyepre az első cinkepár hajnalban szállt ablakomba feleselve Egy fájást beérlelt a nyár — s most az keresne valahol egy zugot ahol kitelelhet.
