Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰHELY - Ódor László: Az anyanyelv dicsérete

nyomásával képzett h-hang) a német környezetben nevelődő csecsemő hangállományában az elsők közt tapad meg. Több német szülőtől is hallottam, hogy gyermekük első tárgyra mutató, jel-értékű szava a Licht (fény vagy lámpa) volt. A jelentéseltérés is mutatja, hogy a környezet domináns szerepet játszott abban, hogy ez a hang „rámanifesztálódott” a gyermek nyelvére. A gyermek beszélőszervei működtetésének ebben az első fázisában nem utánoz, hanem észreveszi, észleli, hogy a környezet bizonyos hangi produkcióira különleges élénkséggel reagál. Először tehát tulajdonképpen a környezetében megjelenő felnőttek ismételnek: azaz ismétlik őt, a gyereket, azt, amit a gügyögéséből az ő felnőtt nyelvük jelentésrendszerében érthetőnek hallanak, vélnek.

Amikor a szélesebb család, a nagyszülők drága, idő- és sorsuk őrző buzgólkodása kiszorított Balázs közeléből, a perifériáról pontosan megfigyelhettem, hogyan ekkóz- zák diadalmasan az ő gügyögő próbálkozásait. Erősítették egy-egy szavát, mint a hegyi életmentők a sziklákra erősített köteleiket. Ez jó szál, ebbe kapaszkodhatsz, ezen fölhúzózkodhatsz abba a fénybe, amelyben mi élünk: a nyelvünk, a jövendő anyanyelved agyat átjáró sugárzásába!

A gyermek beszédében a felnőtt azt a legkisebb egységet lesi, amely értelmet hordoz, azaz: a szót. Ősidők óta maga vágyának elébe jár. A gyermek szájáról leolvasott hangokkal, hangkapcsolattal jelöl fogalmakat. Öntudatlanul: csak hogy ujjonghasson. Papa, mama — mondja a világ száz nyelvén, a csecsemő ajakizmokkal játszó hangjaival. A felnőttek szónak neveztek ki puszta ajakgyakorlatokat. Titkon azért, hogy a fejüket csóválhassák, lám, ez a gyerek már döntött is: ember és hazát is választott magának.

Ez a címe Illyés Gyula pazar nyelvész novellájának: Benne egy Mariska nevű hathónapos kislány „választ hazát” azzal, hogy torka mélyéből elővarázsolja azt a fajta magyar a hangot, amelynek nincs párja egyetlen nyelvben sem, széles e világon. Kimondja hathónaposán ezt a „komoly s mégis nyílt és eleven hangot”, amelyet „a kétezer millió emberi lény közül jelenleg csak mintegy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így kiejteni. Ezazo, a nyögésnek és csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magyaroké, erről ismertek ők. „Mariska, aki mindeddig az oázó-beszéd dlá-zó dialektusát beszélte, ezentúl dla-zik. Leszavazott magyarnak” — dünnyögi ünnepélyesen és meghatódottan az apja. „Ki lehet igazítani a statisztikát. Ha eddig 13 970 300 magyar anyanyelvű volt a földön, most már 13 970 301 van.”

MARISKA — miként Balázs — nem a semmiből pottyant tehát bele egy kész hangvilágba. Illyés Gyula is úgy látja, hogy az a kimondásával Mariska a hangok nemzetközi ősegyvelegéből érkezett meg a nemzeti nyelvig. Nem pusztán elméleti kérdés, hogy ez az ősegyveleg, ez a hatalmas hangkarnevál, amely három és hathónapos kora között előzenél a csecsemőből, megőrizhető birodalom-e. Gondoljunk csak azokra, akik gyermekkorukban kétnyelvű közegben élnek, s úgy tizenévesen, viszonylag sovány szókincs birtokában az egyik nyelvi hatás alól kikerülnek. Évek — sőt, ha tudásuk nem hagyják veszni, ápolják, gyakorolnak, — évtizedek múlva is anyanyelvi szintű kiejtéssel beszélnek.

Ha állandóan kétnyelvű — s e kétnyelvűségben rendszeres és toleráns, azaz érzelmi zavaroktól mentes — közeg veszi körül a csecsemőt, a fentiekből következően elméletileg is igazolható, hogy a szájából előbugyogó hatalmas hangállományból két nyelv kívánalmára válogasson. Hogy két nyelv hangrendszerének megfelelő s egymástól elkülönülő tartomány alakuljon ki benne. Balázs gügyögésében megfigyeltem a hangi készenlétet az általam ismert valamennyi nyelvre; valóban játszva ejtette azokat a

53