Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Varga Dávid: Paraszti rétegződés a periférián
lélet tartós továbbélésének, amely még jobban kiteljesedik, még tágabb érvényesülést lel az utóbbi évek háztáji-politikájában, amit a faluban nem eléggé körülhatároltan, nem kellően a közöshöz kötötten, hanem meglehetősen szabadosán valósítanak meg. Mindez aztán sok szempontból kedvezőtlenül hat vissza a falu fejlődésére, rétegződésére. Az eltérés másik oka, hogy falunkban korán, már a negyvenes évek elején megkezdődik és 1950 táján be is fejeződik a városokba tartó kirajzás, és itt jobbára már csak a régi gazdálkodás és életmód mellett végképp kitartó középkorúak vagy idősebbek maradnak. Ez az okos, értelmes lakosságú falu színe-virágát veszti el, s bármennyire is becsülnünk kell a ma is itt élők munkáját, szorgalmát, hozzáértését, az igazság mégis az, hogy őket a termelőszövetkezetek 1960 utáni dinamikusabb, rugalmasabb fejlődése már nem hogy nem tudja megfogni, magával ragadni, hanem inkább ők fogják vissza a téeszt. Ezt aztán nemcsak a téesz sínyli meg, hanem a falu is. így aztán nem is jön, nem is jöhet létre Körösnagyharsányban gyökeresen új szakmai tagozódás. Útjában áll ennek, hogy a faluban 1960 után is a jómódú középparasztság szemlélete dominál, s ez a lehetőségeket mindenestől meghatározza. Ha alakulnak is új szakmai csoportok a téeszben — kisebb mértékben az AFESZ-nél —, létszámban, súlyban ezek nem tényezők, nem izmosodnak meg annyira, hogy a régi struktúrára különösebb hatással lennének. A fiatalok, a mozgékonyak, fogékonyak elmentek; a kialakuló szakmunkásréteg gyenge, erőtlen maradt. Ez aztán ismét csak egy gyenge, fejlődésképtelen, stagnáló termelőszövetkezet fenntartásához elég. Végül, de nem utolsósorban a perifériára-kerülés a harmadik fő oka annak, hogy a falu elveszti dinamikusságát, fejlődőképességét. Régen ott volt a város — a tizenhat kilométerre fekvő Nagyvárad — lehetett, kellett, főként érdemes volt termelni, s felvirágzott Körösnagyharsány. Ma viszont a minden szempontból beszűkült horizontot meghatározó kedvezőtlen településfejlesztési és közlekedéspolitika is erősen ludas abban, hogy a legendás hírű káposztát termelő, messze földre szekerező harsá- nyiak utódainak megfelel — ma is megfelelne — egy, a hagyományos, külterjes mező- gazdaságból kilépni nem tudó, a modern gazdálkodásra ráhangolódni nem tudó, de nem is akaró szövetkezet is. A lehetőségek élesen kettéváltak. A téesz, mint gazdálkodó egység, nem tud gyümölcsözően termelni, a periférián jó piacot szerezni, kedvezőbb lehetőségek után nézni. Marad tehát a háztáji, aminek mostanában nagyon jó lehetőségeket teremt az országos gondoskodás, s még csak járni sem kell érte, hiszen helyben van a tejcsarnok, helybe jön az állatforgalmi üzletkötő, s ha elhullik az állat, fizet a biztosító. A gazdálkodás e két oldalát egy okos, rugalmas téeszvezetés a közös számára is előnyösen tudta volna működtetni, eggyé forrasztani. Ám a falu társadalmának meghatározó eleme, a jómódú középparasztság évről évre olyan vezetőség mellett voksolt, amely szem előtt tartotta, kifejezte a háztájihoz fűződő érdekeit. A háztáji ma lényegében ugyanazt jelenti a harsányi parasztnak, mint ősének a kuruc- kori életmód, a lótartás, a piacozó szekerezés. A szabadság, önállóság forrása, talaja s egyúttal szimbóluma. Az itteni paraszt, abban a periférikus helyzetben, amelybe került, s amelyből — egyebek közt önnön társadalmi korlátái miatt — a téesz révén sem remélhet kimozdulást, a háztájit látja az egyetlen olyan terepnek, ahol gyarapodhat, előre léphet. Szinte kikényszerítette a szélre vetett helyzet a mértéktelen háztájizást; de az embert romboló szerzésvágy és robot egyúttal menekülés is, válasz is: a számkivetett, reménytelen helyzetre. 48
