Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Gazdaság és politika a kisvárosokban
meghatározó) részére nincs, vagy alig van közvetlen befolyása. Ez a helyzet továbbá alapvetően meghatározza az önálló, helyi érvényű és helyi érdekű (gazdaság-)politika kialakításának lehetőségét (pontosabban: lehetetlenségét). Újólag meg kell jegyeznem, hogy ezt a helyzetet, bár világos, hogy számos negatív következménye van, nem tartom sem torzulásnak, sem hibás döntések eredményének. Úgy vélem, a modern nemzetgazdaság fejlődése törvényszerűen alakítja így a gazdaság szerkezetét. És így ennek, valamint a helyi önkormányzat önállóságának ellentmondása a valóság ellentmondása. (Nem tudati jelenség, amit ráolvasással, agi- tációval, együttműködést szorgalmazó felhívásokkal meg lehet szüntetni.) Nem jó, hogy van, de a megoldás, a valóságos megoldás első feltétele, hogy ilyenként, hogy objektív ellentmondásként nézzünk szembe vele . . . A tanács és a vállalatok viszonyának másik — látszólag elvontabb, valóban talán éppen ezért lényegibb — kérdése az, hogy a tanács (voltaképpen a város) a gazdálkodó egységeknél képződött értéktöbbletből (nyereségből) milyen mértékben és milyen módon részesül. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az önálló gazdálkodás, az önálló város- politika nélkülözhetetlen alapja a megfelelő pénzügyi alapok megléte; kérdés, mennyivel járul ehhez hozzá a város gazdasága. Közvetlenül mindenesetre igencsak kevéssel. A tanácsok fejlesztési alapjának bevételi forrása között a vállalatok, szövetkezetek és mgtsz-ek városi és községi hozzájárulásai alig egy-két százalékra rúgnak. (Egy kuriózum: Bács-Kiskun megyében 1974-ben ezek a befizetések a bevételi források között szintén felsorolt társadalmi munka értékének alig több, mint egytizedét tették.) Persze, ha visszagondolunk a vállalatok irányításának-felügyeletének dolgaira, nem is lehet meglepő ez az arány. A „minisztériumi” vállalatok értelemszerűen nyereségük elvonásra kerülő hányadát is közvetlenül a központi (országos) alapba fizetik be. (A nyereségelvonás különböző módozatainak és szabályzóinak bemutatása közgazdászt igényelne; egyébként is elég sokat és elég sokszor változott az utóbbi évtizedben. A lényeg azonban, a képződő értéktöbblet közvetlenül központi felhalmozása, újrafelosztása, felhasználása, mindvégig változatlan maradt.) Még hangsúlyosabban jelentkezik mindez, amikor nem is önálló vállalatokról, hanem csak „minisztériumi” vállalat gyáregységéről vagy telephelyéről van szó. Ezeknél ugyanis még nyereség képződ és sincsen: teljes pénzügyi rendszerük az anya-vállalathoz kötött. A kisvárosban képződött nyereség teljes egészében a (többnyire budapesti) vállalatnál csapódik le. Márpedig, mint szintén láttuk, a kisvárosok gazdaságának túlnyomó hányadát a minisztériumi vállalatok (és telephelyeik) teszik . . . De ha a saját területén működő gazdaság nem „tartja el” a kisvárost, akkor honnan van mégis pénze? A tanácsok bevételi forrásainak nagyságrendileg legjelentősebb tételei az állami támogatás és a felsőbb tanácsi hozzájárulás. Az állami támogatás (a statisztikákban gyakran állami hozzájárulás néven szerepel) semmi egyéb, mint a központi alapokból való részesedés. Azokból a központi alapokból, amelyek nagyrészt éppen az állami vállalatok befizetéseiből képződtek. Vagyis ezen a csatornán a kisváros az állam újraelosztó — szakkifejezéssel: redisztribuciós — mechanizmusai révén visszakap abból, amit megtermelt. (Engedtessék meg itt egy rövidke közbevetett eszmefuttatás a nyelvhasználatnak a szemléletmódot pontosan tükröző furcsaságáról. Kisvárosok, községek vezetői úgy szoktak fogalmazni, hogy ennyit meg ennyit ,,kaptunk" az államtól. Mintha valamiféle ajándékról volna szó, amelyet a jóságos Állam Bácsi nagylelkűen juttat. Valahogy úgy látszik, hogy az államnak szinte misztikus módon, ki tudja honnan, egyszerűen csak van pénze. Pedig egészen nyilvánvaló, hogy az állam a maga újraelosztási rendszerében csakis a gazdaságban — a gazdasági egységekben, vállalatokban! — megtermelt új érték 36
