Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: Gazdaság és politika a kisvárosokban
fogyasztást, ami továbbá értelemszerűen a helyi (vonzáskörzeti) szükségleteket kielégítő kisvárosi kézműipar létalapját ingatja meg. Vagyis végeredményképp a kisváros egyre inkább megszűnik környékének (és önmagának! .. .) gazdasági központja lenni. A folyamatot nem állította meg, sőt fokozta a felszabadulást követő gazdaságfejlődés. Az ötvenes évek szigorúan centralizált gazdaságpolitikája, valamint a gazdaság belső törvényszerűségeiből szükségszerűen következő, a nagyobb városokra koncentráló ipar fejlesztése a kisvárosok gazdasági önállóságának a maradványait is eltörölte. A központi akaratot egyértelműen érvényesítő tervutasításos gazdaságirányítási rendszer a helyi — gazdasági — érdekeket csak egészen jelentéktelen kérdésekben engedte érvényesülni. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani vagy érzékeltetni, mintha ez a gazdaságpolitika lényegileg hibás lett volna. Ellenkezőleg, látni kell, hogy a fejlett iparra épülő korszerű gazdaság kialakítása nem mehetett végbe másként. A közösségi (állami) tulajdonban levő termelési eszközök optimális működtetése egy olyan gazdaságipolitikai feltételrendszer keretei között, amelyben a szükséges irányú alakulás spontán, csak gazdasági szabályozókkal mederben tartott folyamatának sem az objektív (gazdaságszerkezeti), sem a szubjektív (felkészült szakemberek) feltételei nincsenek meg, csak a központi akarat határozott érvényesítésével lehetséges. Az iparfejlesztés első szakaszában pedig egészen természetes, hogy az új fejlesztéseket azokon a területeken kellett elvégezni, ahol már adva volt valamilyen alap, ipari háttér. Ez Magyar- országon csaknem kizárólag a nagyobb városokban volt. Elsősorban tehát ezekbe kellett, mert ezekbe lehetett az új ipart telepíteni. A kisvárosok szempontjából lényegi változást a decentralizációs ipartelepítési politika és a gazdaságirányítás reformja sem hozott. Az ipartelepítés azért nem, mert abba, hogy hol milyen ipar létesüljön, magának a telephelyül szolgáló kisvárosnak volt a legkevesebb beleszólása. Részben központi akarat, részben a „telepítő” (természetesen nagy részükben budapesti) gyár vállalati érdeke döntött. A gazdaságirányítás reformja pedig azért nem hozott változást, mert a nagyobb önállóságot elsősorban a nagyvárosoknak (megyeszékhelyeknek, megyéknek) juttatta. Végül is hogyan áll a kisvárosok gazdasági központ-szerepkörének dolga ma? (Az adatszerű példákat, mint előző írásomban is, Bajáról veszem.) Az iparban a kisvárosok általában nem jelentenek vidékük számára központot. Illetve csak egy részük, és egészen korlátozott formában: ingázó munkaerőt vonzanak. Bajára például — 1975-ös adatok szerint — a városkörnyékről bejár dolgozni közel ötezer ember, miközben eljáró kevesebb, mint négyszáz van. De nem ipari központok mégsem, két alapvető ok következtében. Az egyik: többnyire nem folytatnak éppen a vidék szükségleteit kielégítő termelést. A kisvárosok iparának többségét kitevő, és így az iparban dolgozók nagyobbik részét foglalkoztató jelentősebb üzemek termelése közvetlenül becsatlakozik az országos munkamegosztási rendszerbe. Baján például a Finomposztógyár, az Épületasztalosipari Vállalat, a Kismotor- és Gépgyár, a Ganz Készülékgyára, a Férfi Fehérneműgyár, a Bácska bútorgyár egészen nyilvánvalóan nem a város és környéke szükségleteire termelnek; ugyanakkor ebben a hat középüzemben dolgozik az összes ipari munkások csaknem háromnegyede. A másik ok az, hogy a jelentősebb ipar irányítása (és így ezen belül: a beruházásfejlesztés eldöntése, a munkaerőgazdálkodás, a bérpolitika stb.) nagyrészt nem helyből, a helyi érdekek figyelembevételével történik. Baján például — 1973-ban — összesen 19, egyenként 50 főnél többet foglalkoztató ipartelep van. Ezek közül 10 ún. „minisztériumi”, s így 9 a tanácsi és szövetkezeti, a helyi irányítású. De még a „minisztériumin” belül is a négy legnagyobb — egyenként ezernél több fővel dolgozó 33
