Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Bőhm Antal - Pál László: Munkás vagy „munkaerő”?
munkaerővonzási határaitól, ha az összes jelenlegi és közeljövőben ható tényezőt számításba vennénk. Mindenesetre a bejáróknak az üzem által megkülönböztetett fenti két kategóriája mindenképpen jogosultnak látszik. Tényként állapíthatjuk meg azt is, hogy a bejárásnak ez a módja — az „utaztatás” — egyaránt előnyösebb a munkások és a vállalatok számára is. Számunkra azonban ez a kategorizálás nem hoz új szempontot a bejáró munkások szociológiai értelmezésében. A bejárók mindennapos utazása azzal, hogy háztól-házig szállítás formájában történik, hogy csökken a késések, járatkimaradások száma, s esetleg a túlórázási lehetőség is növekszik, a bejáró élet egészét tekintve alapvető minőségeiben nem sokban változik már csak azért sem, mert a „buszoztatást” éppen a távoli, a fővárosi üzemeket csak a rossz közlekedési feltételek mellett megközelíthető településekre terjesztik ki. Ha változásról beszélhetünk, az abban jelölhető meg, hogy a „buszoztatás” erősítheti a kötődést az üzemhez, s esetleg az üzemi szervezetek által szorgalmazott társadalmi és kulturális aktivitást is kedvezően befolyásolhatja. A bejáró munkások életmódjának egészét — mindennapi tevékenységüket, annak belső arányait, szerkezetét — azonban csak jelentéktelen mértékben módosítja. Márpedig a bejáró munkás egyik fő jellemzője, egyik legfőbb „jegye” éppen a sajátos tevékenységszerkezet. Ami éppen azért nem igen változik, mert a nagyobb távolságok miatt a „buszoztatottak” utazási átlagideje több, mint az összes bejáró átlagos utazási ideje. így a bejárás főbb kritériumait (a tömegközeledéssel naponta történő utazás, a nem-bejárókéhoz viszonyítottan a munkahelyi közlekedésre fordított nagyobb időhányad stb.) a „buszoztatás” lényegesen nem befolyásolja. Az utazás körülményeiben (zsúfoltság, ülőhely, stb.) viszont javulást jelenthet a bejárás korábbi feltételeihez képest. Az elemzések további fontos információja, hogy az üzemek egyike sem jelzi a bejárók arányának, létszámának csökkenését, sőt többségük kívánatosnak tartaná arányuk további növekedését. Akad olyan üzem, ahol a bejárók nagyobb hányada törzsgárdatag, ami arra is utal, hogy a bejárók nem kevésbé stabil bázisai a munkaerő-gazdálkodásnak az üzemben, mint a nem bejárók. A létszámalakulásokkal és a belső arányokkal kapcsolatosan a tanulmányok egybehangzóan megfogalmazzák, hogy a bejárók legnagyobb arányban betanított munkások, ennél kisebb közöttük a segédmunkások, s a legkisebb a szakmunkások aránya. Leírják azt, hogy az üzemek bejáróinak több mint 95%-a fizikai dolgozó, de utalnak arra is, hogy szakképzettség szerinti rétegződésük és az üzemi munkamegosztásban való elhelyezkedésük az utóbbi évtizedben nem változott lényegesen. A vizsgált üzemek bejáró munkásai a folyamatos termelés egyik fundamentumát képezik, éppen ezért — enyhén szólva — nem közömbösek a bejárók munkafegyelméről, fluktuációjáról, s általában a „munkához való viszonyuk”-ról megfogalmazódó üzemi vélemények. Érdemes itt megjegyeznünk, hogy a tanulmányok ebből a problémakörből a legtöbbet mondóak; valószínűleg azért, mert a bejáró munkások magatartása — az eltérések miatt — könnyen mérhető. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy az üzemek véleménye e vonatkozásban különösen fontos, hiszen itt a bejáró munkásmagatartás alapvető üzemi érdekeket érint. A résztanulmányokat olvasva úgy tűnik, hogy az üzemeknek nem kevés gondjuk- bajuk is van a bejárókkal. Ez egyértelművé válik, ha megkíséreljük rendszerezni azokat a konfliktusos dimenziókat, amelyekben az üzemek jogos érzékenységgel regisztrálhatják a bejárók „normasértő magatartását”. Ezek a következők: a) a munkaidő kezdése és befejezése, b) a hiányzások, c) az utasítások, a technológiai fegyelem betartása és d) a teljesítmény. Különös súllyal merül fel a munkaidő kérdése (a). Az üzemi elemzéseknek érdeme, 63
