Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Zám Tibor: Túl a poklon (kisregény)

hírelték, hogy a Jákó erőnléte nagyszerű, fut a lova, és válogat a kendermagban. Lent, a pinceklubban tenyért-tenyérbe akasztva az asztal lapig lehajtottad egy kilencven kilós manusz könyökét. Az senkinek sem tűnt fel, hogy az alak tökrészeg volt (csak a te kontódra nyolc féldecit nyakait be), nemhogy erőlködni, de ülni is alig tudott. Az erő- és kedély-fitogtatások jó kis fricskák voltak Zsályának; hogy ne hordja olyan magasan az orrát, meginogjon ama hitében, hogy a kőművelés kinyúvaszt; ne reméljen korai özvegységet, aminek bekövetkeztével örököl egy nyaralót és elfoglalhatja az autós lady áhított státusát, hogy azután „lelkiekben gazdag és anyagiakban konszolidált, reprezentatív megjelenésű fiatal özvegyeként kínálgathassa magát „diplomások előnyben” jeligére.

Az információs csatornákon visszafelé is áramlottak a hírek. Valaki megsúgta, hogy a város elit kisdedóvójában nem hosszabbítják meg a Zsálya szerződését; választhat valamelyik elővárosi vagy üzemi gyermekmegőrző között. Megtudtad, hogy a kölcsönzött hűtőgépének részleteivel egy teljes éve hátralékos; kiszivárgott, hogy nejed az OTP-től felvett személyi kölcsön részleteit is rendszertelenül fizeti .. . Te, Jákó, tudtad Zsályáról, hogy kezén a Dárius kincse is szétfolyna; hiába ostromolt ajánlott levelekkel, hogy neki küldd a tartásdíjat, te a „gyermekbért” következetesen a szüleinek postáztad, akik Turbókát nevelték: szerényen bár, de siettetted a csődöt. Néhány heti várakozás után, júniusban, hónap végén, amikor a jól kezelt pénztárcák is laposak szoktak lenni, felmentéi Zsályához, hogy kikémleld hadállásait. A saját kulcsod nem nyitotta a zárat, mert nőd kicseréltette azt: nehogy a távollétében bejuss, vagy idegen hapsikkal rajtakapd. Csöngetésre beengedett a saját lakásodba.

„Hogyhogy eszedbe jutottam?” „Csak úgy. Gondoltam megnézlek.” „Nézzél.” „Látom, jól vagy.” „Vagyogatok.” „A tévé?” „Javítják a Gelkában, de mi közöd . . .” „Semmi közöm. Üzleti ügyben jöttem!” „Nocsak!” „Textíliákban utazom.” Jól felcsigázott várakozás után egy vadonatúj lila bankót kezdtél ropogtatni hüvelyk- és mutatóujjad között. „Megvan még az a bugyid?” „Igen.” „Megveszem.” „Nem eladó”. „Tíz másat kaphatsz ezen a pénzen.” „Van amennyi kell.” „Éppen azért adhatnád el.” „Nem adom.” „Még mindig azt hiszed, hogy varázserejű? . . .”

Az ő dolga, hogy mit hisz, de zárjátok le a témát. Hosszú szünet. Ő kávét főz kint, te meg gondolkozol bent. Azután elkezded tovább ropogtatni a bankót, s mutogatsz arra a testtájra, amiért itt hagynád a lila hasút, ha már a piros szíveset nem kapod meg érte. Nejed egy ideig tesz, vesz, pislog; latolgatja, hogy komolyan beszélsz-e, vagy csak tréfálsz; nem érti, hogy ígérhetsz pénzt azért, amit ingyen is kapsz, ami annak idején őtőle ingyen sem kellett. „Na, kő’ nem kő’ vagy tőszóm el!” — sietteted a döntést. Az ó-temetőn áthaladó magános nőknek kínálgatta így a lőcsöt egy népi származású mutogatós ember. A rendőrség aztán kivonta a forgalomból a rátarti exhibicionistát, de szavai addigra szállóigévé patinásodtak a városban. Mindenki értette: Zsálya is . . . Zöld szeméből hideg villámok csapkodtak. „Óh, bárcsak az egyik pislogója lenne gesztenyebarna!” — emlékeztél szomorúan . . . Zsálya azt mondta, sérti őt, hogy ilyen alacsonyra taksálod. „Minden relatív.Olykor príma árut is kaphat azember potom pénzért.” „Miből gondolod, hogy most van az «olykor»?” Te, Jákó, ezt nem gondolod, hanem tudod. „Honnan aztán?” A kisasztalon szerénykedő pénztárcára mutatsz. Míg a kávé főtt (megemeled az ibriket), piackutatást végeztél. „Nincs valutád.” „Nem vagy gentleman.” A minősítés, mondod, maradhat későbbre. Most az üzleti érdek az első. Ha az alkuszok egyformán ítélik meg a saját szükségleteiket és a konjunkturális viszonyokat, megtörténik a cserebere. A világ azóta világ, amióta a dolgok a „valamit valamiért" szempontjai szerint rendeződnek. Az emberi civilizáció a cserekereskedelemmel kezdődött.

25