Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1. szám - Vörös József: Húsvéti kaland, Visszavonulás (novellák)
Karcsi kilépett Ibolya combjai közül. Sejtette, hogy a kabátujja csupa liszt. A szuroksötétben valahogy rendbeszedte magát. Karcsi a kezét a kilincsre igazította. Óvatosan lenyomta a kilincset és kilépett. Ibolya a következő pillanatban tompa reccsenést hallott. Egy test zuhan elé, amiben megbotlott. A nővére lihegett előtte, kezében a cövekverővel. Az ablakból rávetődő fénypásztában látszott, hogy remeg a válla. VISSZAVONULÁS Szorongásom nőttön nőtt az utóbbi hónapokban. Már évekkel ezelőtt kezdtem sajnálni magam. A házasság úgy nehezedett rám, mint baromra az iga. Főiskolás éveimben sok nőnek csaptam a szelet. Vidéki gyermekéveim még ma sem hevertem ki. A nagy masszív tégla kórházban, ebben a szörnyeteg formájú építményben mindenki talált magának megfelelő nőt az ápolónők, lányok között. Csak én ténferegtem eszeveszetten, magányosan. Ha rámmosolygott egy gyógyszerésznő vagy asszisztens, órákig az esélyeimet latolgattam, mint egy páduai szűz. Aztán jött a depresszió, és az a képtelen látomás, hogy a diplomám miatt nézegetnek. Egy gépészmérnök különben szürke pont, ahol fehér köpenyes doktorok napi tiszteletdíja már zöld út a jobb sors felé. Ezek a nőcskék úgy nézegettek, mintha volna valami céljuk. Mintha valami elromlott volna náluk. De én nem vagyok képes feléjük nyújtani a kezem, és órákig csicseregni az ágyaikban. Én már fáradt vagyok a színészkedésre. Milyen rég volt már, mikor azt hittem a szerelemről, hogy azt érzem. Célom csak a test, az állat kielégítése, semmi több. Nyolc év után olyan elemi erővel tör rám az a hülye ösztön, hogy szeretkezzem egy órát vagy felet egy pucér nővel, aki esztétikus, szép. Érezzem a testét, bőrének jó szagát, haja friss suhogását, elmerüljek benne, rendfokozat és gátlás nélkül. Beosztásomhoz méltatlan módon viselkedni, levetni jólnevelt joviális műszaki arcomat, mérsékelt tartózkodásom finom himpellér gesztusokká alakítani. Szóval szívbéli vágyam kiélni valóságos hajlamaimat, amikor a testet szolgálja az értelem. A hétéves Egon fiam tekintete olyan zavaró, mintha látná eltévelyedésem. Edit, a feleségem éppoly sátánian rejti vonásaiba a gondolatait, mintha kívülről tudná a bennem lejátszódó nagy ingadozást. Mosolyog, ami igen bőszít, ugyanakkor a szégyenérzetemet táplálja. Másrészt benne van az a közöny is, mintha csak azt mondaná, hogy kínlódjál csak. Felőlem akár föl is fordulhatsz, de meg nem válthatod magad. Sorsom a sorsod, nekem sem jobb. Teljes súlyával nehezedik rám a nyolc év alatt összegürcölt két szoba összkomfort, a tárgyaim, a könyveim, a gyerekeim. Ó, és a gyávaságom, hogy elérhető-e még? De nem hiszem, és sajnálom magam. Elvira kötözőszereket cipelt a folyosón, és én kinyitottam előtte a csapóajtót. Hosszan, meglepetten nézett, fiatal, szép testét valami átjárta. Csomagokat tartó kezét megsimítottam, vállalva, hogy lesz, ami lesz. Szeme felfényesedett. Ezóta titokban együttjárunk. Feleségemet néniként emlegeti. Olyankor megsajnálom a feleségem. A barátom lakására járunk hetente. Elvira úgy éget, majd elolvaszt. Felöltözik, megmosdik, szeme hideg-kékbe dermed. Idegenek a gesztusai, a hangja, a mondatai. Idegen a ruhája is. Már meg sem tudom csókolni, mert nem tudok érezni. Gépies minden. A szavakkal is úgy tapogatódzunk, mint a vakok. Különben nem érdekel, 38
