Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (V. A Duna és a Dráva mente magyar népcsoportjai; Sárrét, Mezőföld, a két Sárköz, Órmánság, Drávaszög és Szlavónia)
tatnak rokonságot. Bár az alapréteg majdnem mindegyikben református, mégsem sorolhatók a Tolna megyei Sárköz népéhez. Baja felé haladva, főként pedig e várostól délre már minden szempontból kevert a lakosság. 5. a jobb parton messze a Dunától, a Sárvíz felső folyásánál, Várpalota és Székesfehérvár között terül el a 18. század végén megkezdett le- csapolások eredményeképpen szárazra került Sárrét (nagyobb és híresebb két névrokona a Tiszántúlon van!), régi neve Sármellék volt (ebből is még kettő volt: egyik a Zala mentén, a középkorban, neve azonban elenyészett, a másiké viszont, amely a Nagyalföld és Erdély között fekszik, máig él, minden bizonnyal híres borai révén), ennek a valamikor nagyobb kiterjedésű területnek már alföldies jellege és műveltsége van. Keveset tudunk róla. 6. a Sárvíz és a Duna között terül el a szintén alföldies jellegű Mezőföld (nem tévesztendő össze az erdélyi Mezőséggel!), melynek csak a peremén vannak folyói, nagyobb, összefüggő erdő sem borította soha, termékeny szántó volt mindig. Paks táján laknak az ún. homokiak, gazdag népművészete révén külön színfolt Sióagárd. Mezőföld az egyik egy kor legjobban elpusztult tájunk, alig maradt lakossága: kevés a mezőváros is, a falvak egy része pedig uradalmi központ. Az „új” német és magyar telepesek társadalmi szempontból is különböztek. Mivel itt terpeszkedett a legtöbb nagybirtok, a puszták népének felszabadulás utáni új élete sem alakult zökkenőmentesen. Nehezen indult meg a volt cselédek, aratók és az újonnan odatelepített summás-utódok összeolvadása is. (Jellemző, hogy az első választásokon a telepesek a munkáspártokra, a volt aratók a parasztpártra, az egykori cselédek pedig a kisgazdapártra szavaztak.) 7. a régi Sárvíz torkolatvidéke és a Duna között terül el a tol nai Sárköz, a közös név el lenére népének műveltsége eltér a kalocsaitól (és van egy távol fekvő névrokonuk a Szamos—Túr között is, régi neve egyébként Sárközség volt. Egyik leggazdagabb népművészetű és legismertebb népcsoportunk, melynek valamikori nagyobb kiterjedését csak az utóbbi években tárták fel kutatóink. Ma már az öt szorosabb értelemben vett sárközi falun (Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta) kívül ide sorolják a Duna menti Szeremle, Érsekcsanád, Dunaszekcső, továbbá Váralja, valamint a távolibb Zengővárkony és Pécsvárad lakosságát is, a századfordulóra a szintén „rokon” hidasi szórványmagyarság teljesen kihalt. (Ehír hallatán a pesti egyetemi hallgatók elnémult hidasi harangot állítottak ki közszemlére.) Az újabb kutatások a sárközi népcsoport határát tovább tágították és egyben finomították is: rokoníthatók még a református vallású szekszárdi és mohácsi őslakosok, továbbá egyes baranyai falvak alapnépessége (Nagypall, Babarc, Belvárd) is; a németség tengerében viszont nemcsak Hidas tűnt el, hanem Nagymányok és Mecseknádasd magyarsága is. Az összes fölsorolt község őslakossága református, valamennyien hasonló színes népviseletben járnak, kedvelik a dalt és a táncokat, és ami a legfőbb: régtől fogva összeházasodnak egymással. E nagyobb kiterjedésű területet kettészelte ugyan az eszék-budai hadiút, de a harcok csillapultával ismét élénkebbé vált a csoporton belüli érintkezés. Nemcsak a színes viselet és a gazdag szellemi hagyományok, hanem az egyke (egy gyermek) is közös vonás. 8. az így kitágított Sárközhöz dél felöl Geresd- hát csatlakozik, melynek népe talán szintén sárközi eredetű, de a 17—18. század folyamán reka- tolizálhatták őket. Zentai János a katolikus bátaiakat is ide sorolja, kiemeli a színes viselet és az említett gazdag szellemi hagyományok sárközi jegyeit, bár az eltérő vallás megakadályozta a két csoport összeházasodását. (De ezek a geresd- hátiak más szomszédos katolikus magyarokkal sem házasodtak össze!) A községek egy része (Szebény, Kékesd) magányos sziget maradt a németek tengerében. 9. a Mecsektől délre elterülő, Pécs vonzáskörébe eső Közép-Baranyát sokféle és nem következetesen használt elnevezéssel illetik, a földrajzban (Dél-) Baranyai-dombság a leggyakoribb neve, nyugati részét Hegyföldnek (Hegyhát a Mecsekről északra van!) a keletit pedig Geresdi- fennsíknak nevezik. Ez utóbbit nevezi Zentai János Geresdhátnak, míg más néprajzi kutatók a Hegyföld megjelölést fogadják el, de hozzáveszik a Villányi-hegységet is. Egyesek viszont erre az egész területre kiterjesztik a különben csak közvetlenül Pécs környéki Mecsekalja (Nyugat- Kelet-Mecsekalja) vagy még pontosabban: Me- csek-Hegyalja fogalmát. (Hegyalja is van hat, sőt Baranyán belül is kettő!) A kérdést legjobban ismerő Zentai Nyugat-Mecsekalját nagyjából Közép-Baranyával azonosítva megállapítja, hogy bár ez a megye legnagyobb összefüggő katolikus magyar nyelvterülete, néprajzi vonásai és egyben határai csak nehezen vonhatók meg. Ezzel szemben Kelet-Mecsekalja egész Baranyának alig ismert, színes viseletű és önálló népcsoportja; ezeket a geresdhátiak (nyilván vélt vagy valóságos elmaradottságuk miatt) tahóknak, míg az ugyancsak szomszédos sárköziek és nyugat-mecsek- aljiak (közép-baranyaiak) a gyakori Joskó becenév (ajóska megfelelője) miatt egyszerűen joskóknak csúfolják. (E „joskók” sem maradnak adósok: ők viszont a geresdieket mondják tahóknak. Lám, milyen viszonylagos minden! Attól függ, honnan szemléljük.) Még e színes, egységes népcsoporton belül is külön beszélnek négy ún. pacsa (nem pota!) községről. Mindezekből önként következik, hogy általában mindig a központok, tehát a legkevertebb és legfejlettebb vidékek oszthatók be legnehezebben meghatározott népcsoportokba, és hogy e központi baranyai tömb további kutatómunkát igényel. 93
