Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Kovács János: Halál, hol a fullánkod»!
Egészen kislány voltam és a patak partján játszottam a nővéremmel, megismertem azokat a helyeket, ahol a gyermekkoromat éltem. Majd az iskolai élmények következtek, a cserkészet és az egyetem. Egyes jelenetekre külön felhívta a figyelmemet. Az egész esemény alatt a szeretet fontosságát akarta hangsúlyozni előttem. Legtöbbet foglalkoztak a képek nővéremmel, aki mindig nagyon közel állt hozzám. Megmutatott epizódokat, amikor önző voltam a nővéremmel, de azt is, amikor igazán szeretetet mutattam iránta és megosztottam vele mindenemet. Amikor hibáimra rámutatott, nem vádolt. Amikor az önzésemet lejátszotta előttem, láthatóan akkor is csak azt akarta, hogy tanuljak belőle. Fontosnak találta a tanulást is. Ekkor már értésemre adta, hogy visszamegyek a földre, és nagyon fontos dolgom lesz, hogy tanuljak. Valahogy úgy állította be, hogy a dolgok megismerése a halál után is folytatódik.” Boros halálfelfogását nem azért vetettem össze másokéval, hogy valami bizonyíték legyen arra, hogy mégis csak van élet a halál után. Moody is megfogalmazza a realitást, könyve bevezetőjében: „Azt sem állítanám, hogy ilyesmit be lehet bizonyítani.” Egy viszont megkérdőjelezhetetlen tény: az ember magában hordja a halál fullánkját és szeretne megszabadulni tőle, ha nem is véglegesen, de megszabott időre. 1967 elején világszenzáció volt, hogy dr. James H. Bedfordot a klinikai halál beálltakor mélyhűtöt- ték. Reménye azóta is mélyhűtött, hogy ha felfedezik a rák gyógymódját, akkor felélesztik és meggyógyítják. Egyes élőlények a kiszáradással meghosszabbodott időt élhetnek. Például: Domb- rowsky német kutató a perm-korszakból való, kb 200 millió évvel ezelőtti kősóbaktériumokat élesztett fel. Biokémikusok beszélnek a „lappangó élet” végnélküliségéről. Napjainkban az ember lehűtése, vagy kiszárítása nem oldja fel a halál realitását. Az embernek bele kell törődnie, hogy biológiai életkora 2—3 milliárd szívdobbanás. Legfeljebb tanulhatunk a vízibolha-kísérletből: a vízibolhák biológiai ideje kb. 47 millió szívverés. A jóltáplált bolhák szíve gyorsabban vert, előbb lejárt az idejük, míg az éhez- tetett vízibolhák néhány héttel túlélték jóltáplált társaikat. A kutatók számítása szerint az elkövetkezendő időben a legmagasabb emberi életkor 117 év lehet, de nem sokan reménykedhetnek benne, mert 70 év körül már nagyobb a halál valószínűsége, mint az életé. Egy orvos barátom feljegyzéseiben olvastam: Öt órán keresztül rángattuk J. P.-t a halál szájából, nem sikerült. Tulajdonképpen nem hiszek a halálban, pedig ez a legbiztosabb életünkben. (1976. nov. 4. 23 óra, hajói látom.) Egy másik bejegyzés: „Inspekció”, Sartre-tanulmányt olvasok. Talán igaza van a fickónak. ,,... a halálban mások zsákmánya leszünk, legalább addig próbáljunk meg boldogan élni. (Az új ápolónő nem hord melltartót — nagy udvarú lehet a mellbimbója.) Csak az a bökkenő, hogy képtelenek vagyunk nem gondolni a halálra (megszólalt a csengő, de azért befejezem) valamiképpen mindig itt van, erőszakkal elfojtott gondolata százszorosán megbosszulja magát életünkben.” Bevezetőnek szántam a halál új fényben való villogtatását, de túlnőtte a megszokott terjedelmet, így nincs bevezetője ennek a szociográfiai vázlatnak. Végtére is ki kell mondanom, hogy miről akarok írni. Röviden: megváltozott az élet, megváltozott a halál is. Mint lelkész, tizenkét év alatt több mint hatszáz koporsó mellett álltam meg, néztem a gyásztisztességet tevő szomorú gyüjekezetet. Nem róluk akarok írni, csak tapasztalataimat próbálom rögzíteni, hogy az élők miként néznek a halálra, na meg azt is, hogy a „halottak, hogy néznek az élőkre”. Itt egyszerű dologról van szó, arról, hogy a hozzátartozók lelkiismeretében miként jelenik meg az a viszonyulás, emberi magatartás, amit a halál fejezett be. 54
