Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Kovács János: Halál, hol a fullánkod»!
VALÓ VILÁG KOVÁCS JÁNOS HALÁL, HOL A FULLÁNKOD?! Vannak jelenségek, melyeket soha nem írhatunk meg a maga valóságában, csak megérinthetjük, körülírhatjuk, vagy költői látomásokban tesszük magunkévá. Van, amit ha megértünk, vagy átélünk, már nem közölhetjük. Ilyen jelenség a halál is. Előttünk van, nyomába lépünk és mégis utánunk jár, nyomunkba lép, hogy elfogjon. Valahogy úgy van jelen, mint az ipi-apacs játék a gyerekek világában. Sokszor „leütjük”, ipi-apacs egy-kettő-három — s végül a halál üt. Alszik a falu, én virrasztók, Nézem, nézem a temetőt! Itt van az ablakom előtt. Síró, rettegő félálomban Ezerszer is megkérdem én: Én szállók vagy ő jön felém? (Ady: Közel a temetőhöz) Klinikák árnyékában tűnődünk, mi megyünk, vagy ő jön felénk. Öreg paraszt nyög az ágyon. Verítékezik homloka. Megzizzen a szalmazsákban a tavalyi szalma. „Van bőven pénzem doktor úr, mind odaadom, csak egy hónapot éljek még.” A család szipog, az orvos biztatóan mosolyog: Még többet is él Pali bácsi, elmulatja még azt a pénzt. Másnap koporsóba tették. Az orvos kiállítja a bizonyítványt: „carcinoma” (rák). Az új városrész kockaházai között pöfög ráérősen a fekete autó. Odaáll az egyik lépcsőház elé. Kihúzzák a bádog koporsót, vállukra teszik, alig férnek be a liftbe. Tíz perc múlva fütyürészve jönnek ki a kapun. A bádogdoboz zörög, ahogy a platón*tolják. „Smucig banda” — kivesz a zsebéből egy százast az egyik. „Mit vársz az ilyenektől, még a kapuig se kísérték az öreget” — mondja a másik. „Mondtam, ma rossz napunk lesz!” — csapja be az ajtót a sofőr. Ez így megy mindennap, minden órában. Foglalkozunk a halállal és ő is foglalkozik velünk. Néhány éve a villanyújságok villogó fénymozgásában jelent meg Amerikában a felirat: A HALÁL ÚJ FÉNYBEN! Korunkban a halál elvesztette ünnepélyességét, a közösség apraját-nagyját egyaránt megragadó és felemelő mivoltát. A haldokló szeretteitől elszakítva az orvosi technika minden segítő eszközével körülvéve, a modern kórházak személytelen környezetében, félelmetes magányban hagyja el a világot. Noha többé nem jár fizikai fájdalommal, mégis sokkal félelmetesebbé, megalázóbbá és embertelenebbé vált a haldoklás: ma sokkal nehezebb emberhez méltóan távozni a világból, mint régen. Összegezhetjük Kübler-Ross orvosnő kutatásainak egyik eredményét, aki vidéki orvos volt Svájcban. Tíz éve pszichiáterként dolgozik Chicagóban és haldoklókat gondoz. Tudósításai az élet utolsó napjairól, az udvariasan elhallgatott halált kihozták a „világosságra” „ ... Azok az emberek, akik megfeledkeznek a halálról, felfuvalkodottak, mintha mindenhatók és halhatatlanok lennének. Legázolják az embereket. Úgy hiszem, hogy a legtöbb háborút és kegyetlenséget olyan emberek okozzák, akik megfeledkeznek a halálról... Korábban úgy hittem, hogy a halállal mindennek vége van. Most biztosan tudom, hogy 51
