Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)

ványka életét és azt is elhatározta, hogy a német nyelvben még tökéletesíti magát, mert igen-igen akadozva tudott csak vitatkozni a rendőrrel, „márpedig fontos dolog, hogy az igazságot bármilyen nyelven egyformán elmondhassuk”.

— Köszönöm az őrnagy úr jóságát, bár olyan bölcsek volnának azok is, akik össze- fogdossák az embereket, mint kegyelmed.

Az őrnagy fölkapta a fejét.

— Miről beszél, maga Herr Rimái?!

— Csak hangosan gondolkodom uram, mert eszembe jutott Kálvin prédikációja.

— Hogy jön az ide?

— Kiéber úr azt mondta, isten szándéka az, hogy mi magyarok is németül beszéljünk . . .

Az őrnagy alig észrevehetően elmosolyodott.

— ... Kálvinra hivatkozott. Nos, uram és nem voltam éppenséggel jeles tanuló, de eszembe jutott Kálvin prédikációjának egy részlete, amit a kollégiumban tanítottak meg velünk.

— Mondja csak, teológus uram.

— Azt mondta: „Isten elkülönítette ugyan egymástól a népeket, de ezt azért tette, hogy egymással testvéri kapcsolatban éljenek”. Kálvin csak isten akaratából beszélhetett, mert az ő szándéka nélkül nincs semmi, a prédikáció pedig azt jelenti, hogy az egynyelvűek egybetartozása van rendjén, sőt azt is, hogyha megvagyon e különállás, akkor valóban testvéri kapcsolat lehet közöttük.

A tiszt fölugrott a fotelből és megragadta az Ézsaiás kabátjának hajtókáját, közel húzta magához, annyira, hogy az orruk majdnem egybeért, és tagoltan azt mondta:

— Kegyelmed filozofál, vagy politizál vagy inkább kosutizál?! Mert hogy nem teológiai tételt magyaráz nekem, az biztos.

Ézsaiás nagyon biztos volt a dolgában.

— Az őrnagy úr utána nézhet. Mózes ötödik könyve tizenkilencedik részének 1-4— 15. verse volt a textus, amikor Kálvin mindezeket prédikálta.

— Quod licet lövi, non licet bovi, amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek, s amit lehetett Kálvinnak, az kegyelmednek tilos, de hogy ne felejtse el az én intésemet, gondoskodom róla, hogy míg él, emlékezzen a mai napra.

Az ajtóhoz ment, beszólította az őrt.

— Utána tegyék a kettesbe — mondta lakonikusan.

— Mi után? — kérdezte Ézsaiás, de az ajtó már becsukódott mögötte.

Amikor belökték a zárkába, nem látott semmit, mindkét szeme bedagadt, a homloka fölrepedt. A feje zúgott, s a keze sem úgy szolgálta, mint azelőtt.

Föltámogatták, valaki kanállal nyomogatta az arcán éktelenkedő puffadtságokat.

— Jól elintézték— mondta valaki, majd tőle kérdezték: — Mi bajuk van veled?

Nem tudta szóra nyitni a száját, csak most érezte, hogy a nyelve is földagadt, s mint

valami szájüregbe szorult alma. nem moccan semerre.

— Egy keveset nyisd meg a szád s lélegezz szaporán — hallott egy újabb hangot. — Persze, ha adnának vizet öblíthetnél, az arcodat meg borogathatnánk.

Nem tudta megítélni, hányán lehetnek, de nem is érdekelte különösebben, egyszerre minden kívüle való dolog elvesztette jelentőségét, már csak a maga dolga volt a fontos. Kétségbeesett a gondolattól, hogy meghalhat, hogy soha többé a külvilágot nem láthatja.

Mire pirkadni kezdett, egyik szemével már látott, s a nyelve is megmoccant.

A kulcs megfordult a zárban, a félig nyitott ajtóban ott állt az őrnagy.

— Mi vagy, kérdezte: német nyelvjárásban beszélő magyar, vagy magyar nyelvjárásban beszélő német.

41