Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - Köteles Pál: Az áruló (novella)
KÖTELES PÁL * AZ ÁRULÓ A legátus előbb befejezte az imát s csak akkor felelt a civilnek: — Hollandusul is tudok, uram. — A bibliát becsukta, kopott fekete kabátja zsebébe dugta, majd egy apró göröngyöt dobott a takaratlan arcú halottra: — Ä halálban valamennyien egyformák leszünk. A civil az árokba lökött halottra vetett egy kurta pillantást, majd a néhány lépéssel odébb álló katonákra. Nem tudta, mihez kezdjen, a halott látása megzavarta, a zubbonyon átütött vérfolt, a letépett vállpánt helye, a véres homlok eddig még sosem érzett érzést kavart fel benne. Halottat eddig csak koporsóban látott, lemosott arcút, virággal körberakottat. Mindenképpen el akarta hessenteni magától ezt az alattomosan lopakodó érzést. Attól félt, hogy már eddig is túl sokat álldogált az árok mellett, s a katonák, ha nem az osztrák ulánusok, hát a kozákok ebből arra következtethetnek, hogy vagy a kivégzettet, vagy a legátust sajnálta meg. — Na lódulj — lökte oldalba a diákot, s intett az egyik ulánusnak, hogy kísérheti a lehajtott fejű, vékony dongájú fiatalembert. Rimái Ézsaiás szelíden megfordult s csak annyit mondott, mialatt a katona is lökött rajta egyet: — A halálban mégis együtt leszünk és kegyelmed is csak azt cselekedheti, amit Ő akar. A rendőrtiszt bosszúsan legyintett, azt akarta mondani, hogy a diák fogja be a száját, ha azt akarja, hogy jól menjen a sora, de amikor szinte már szólásra nyílt az ajka, meggondolta magát, visszanyelte a mondatot. Csak amikor túlmentek a Pece hídon, akkor szólalt meg újra. — Aztán milyen nyelven tudsz még? — kérdezte a fiút németül. Ézsaiás megbocsátón emelte a tekintetét a nála fél fejjel magasabb, vállas, karvalyorrú férfira. Mosolygott, s közben a mellettük elhaladó, vízért igyekvők köszönését fogadta — „Adjon Isten”, „Jó napot atyámfiai”. Egy-egy „Hogy vagy Ézsaiás” — kérdésre csöndesen csak annyit mondott: „Akinek gondja van az ég madaraira, gondja lesz az ő szolgájára is”. Megkívánta a Bóne-kút savanyú vizét, inni szeretett volna. — Kérhetek-e egy korty vizet, uram? — kérdezte a rendőrt. — Csak mert nagylelkű vagyok. Ézsaiás elszégyellte magát, amikor megkapta az engedelmet. Nem a szomjúságtól szenvedett, hanem attól, hogy Torma Jakab az újvárosi templom harangozója, már a temető óta a nyomukban járt. — Egy kis vizet — hajolt az idős ember korsója után. — Hogy vagy Ézsaiás? — Megvagyok — mondta két korty között. — Vigyázz magadra. Már nem tudott válaszolni, mert a rendőr rászólt: — Elég volt — a katonák odébb lökdösték a harangozót —.arra válaszolj, amit kérdeztem: miféle nyelven értesz még? — A hollanduson kívül beszélem a hébert, az ógörögöt, a latint. A rendőr fölnevetett, és sétapálcájával a járda szélét szegélyező bokrokat ütögette. — Mire jó az — buggyant ki belőle, de alig mondta ki, már rájött, hogy nem ezt kellett volna mondani — mégse azokon prédikáltál. — Imádkoztam, uram ... 37
