Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰHELY - Szalay Károly: Jegyzetek a szatirikus antihősről
Gozsdu, Petelei kisvárosi, vidéki karikatúráiban is. És persze e téma nem szatirikus feldolgozásaiban, Móricz regényeiben. Mocsár Gábor divatos keretet — krimi-formát — választott Hudák leleplezésére. Hasonlóan Déry Talpsímogatójához, ez a figura is olyan mint az állatorvosi atlasz tehene. Minden betegség megtalálható rajta. Az úrhatnámság antihőseit bőséggel találhatjuk meg a személyi kultusz visszaéléseiről szóló szatírákban, főleg Rákosy Gergely és Csurka műveiben. Néhány következtetés Mindenekelőtt szembeszökő, hogy a mai szocialista szatíra legalább annyira a múlt hagyományaiban gyökerezik, mint a megelőző korok szatirikus irodalmai. Ugyanazok az emberi karakterek bukkannak föl ma is, mint régen. A társadalmi viszonyok változásával azonban megjelenésükben, módszereikben, osztálytartalmukban megváltoztak. Nevetségessé válásuk oka — komikum-szerkezetileg — ugyanaz. Csak társadalmilag más. Ezek is, azok is anakronisztikussá váltak gondolkodásmódjukban, magatartásukban, szembekerültek a mindenkori haladással. Ami Moliére idejében még hőstett lett volna, az Majakovszkij korában épp oly anakronisztikusnak számított, mint a polgárosodás korának komikus anakronizmusai. Az emberi magatartások Jehát nem, vagy nemcsak önmagukban válnak komikussá, hanem a társadalmi fejlődés mértéke szerint, ahhoz viszonyítva. A szatíra célja éppen az, hogy ezt a korszerűtlenné, nevetségessé válást érzékeltesse — leleplezze — hiszen ahogyan Tartuffe, Harpagon, Jour- dain palástolni igyekezett igazi énjét, úgy Osztap Bender, Okos Elemér, Sántha Cézár és Hudák is. Berecz, Cassius, Nulla Lajos és a többi antihős társadalmi veszélyessége abban is rejlik, hogy megtévesztik polgártársaikat. Remenyik ezért szatirizálta a megtévesztett tömeget is. Van bizonyos elrendeződés, rendszer abban, hogy mely korszakokban milyen antihős a jellemző. A tohonya közönyös nyárspolgár, a szolgalelkű kisember és nácitörtető a két világháború között; a riadt kispolgár és a karrierista a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején; a különböző szélhámos-típusok pedig a hatvanas években domináltak szatirikus műveinkben. A polgárság válsága és a nácizmus előretörése, a nagy társadalmi átalakulás, majd végül a gazdasági föllendülés teremtette prosperitás határozhatta meg a szatirikus antihősök gyakoriságát egy-egy korszakban. A szatíra fejlődése a szocialista társadalmi rend, s ezen belül a demokratizálódás folyamatának a függvénye. A szatirikus művész azonban nemcsak előkészítője lehet egy történelmi átalakulásnak, mint volt Boccaccio, Rabelais vagy Voltaire, hanem lezárója is. A hatvanas években a visszatekintő személyi kultusz-szatírákban ez történt. Depresszióktól, megrögzött téveszméktől, rossz beidegzésektől, anakronisztikussá vált eszményektől szabadíthat meg a szatíra, ha késve is, de sohasem elkésetten. De épp az elmúlt másfél évtized szatíratermése azt sejteti, hogy retrospektív szatírák mellett születtek olyanok is, amelyek elébe siettek az eseményeknek (Szombati Félix és társai),vagy legalábbis szinkronban voltak a korszakkal. A szatíra épp a komikus hatású megjelenítésmód által véglegesíti azt a folyamatot, amely végbement a társadalomban. S véglegesíti, persze, egy túlhaladott korszak értelmetlenné vált eszményeit is, pontosabban e korszak túlhaladottságát és eszményeinek elavultságát tudatosítja, teszi vonhatatlan érvényűvé. Ebben kell keresnünk a szatíra társadalmi jelentőségét, s megbecsülnünk szerepét, azt a szerepet, amit az elmúlt 30—60 esztendőben betöltött. 73
