Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - SZEMLE - Goór Imre: Tüskés Tibor: Műteremben

sülnünk kell Gyöngyházyval és más novellahő­sökkel. Nem, mert Jékely éppen az említett módszerrel gondoskodik arról, hogy a történeteit egyszerinek és egyedinek fogadjuk el. Konkrét­nak, mintha Gyöngyházy a mi társaságunkban mondta volna el. S, ha már Krúdyt említettük, még egy rokonvonásra fel kell figyelnünk. Ez pedig a passzivitás mellett (ami nem feltétlenül cselekvésképtelenséget jelent, inkább egyfajta arisztokratikus, vagy, ha úgy tetszik melankolikus tartózkodást a racionális és célratörő tettre- készségből) a hősök önsorsrontása. Mintha ösztönösen is a rosszabbik esélyt választanánk. Ösztönöst kell mondanunk, mert hisz a körülmé­nyek fel nem ismerése önmagában még nem lenne vétek, de hibának — olykor tragikusnak — min­denképpen az. A Fagyhalál és megdicsőülés tüzérkapitány hősére gondolunk, vagy a Nyáréj Tomiban gazdag ügyvédje, a Két régi csók rossz házasságában vergődő férjére, s nem kevésbé Gyöngyházyra (pl. Angyalfia Melániának, Két kard keresztben stb.) Könnyen periférikusnak lehetne nevezni ezeket a figurákat, illetve ezeket az élményeket, amelyeket ezekben a novellák­ban megfogalmaz Jékely. Mielőtt azonban vala­miféle vaskosabb vagy direktebb társadalmi mondandót kérnénk számon a szerzőn, érdemes éppen Krúdy miatt és Krúdy nyomán elgondol­kodnunk ezen a sokszor frázissá koptatott igé­nyen. Mert van-e fontosabb és egész lényünket megrázóbb élményünk a szerelemnél! Nem jellemzi-e magát a kort, a társadalmat is az a mód, ahogyan a hősök a szerelmet átélik! A Két kard keresztben című novellában pl. Bak u, Gyöngy­házy hajdani osztálytársa egyszerűen megveszi és leteperi a nőket, mint ahogyan a karrierjét is gátlástalan brutalitásnak köszönheti. Ő az a „fregoli ember”, aki noha már több intézményt is tönkretett, mindig vezető állásba kerül a távoli múltban és ködösen megfogalmazott „érdemei miatt”, amiket ugyan senki se ismer pontosan, de éppen ezért kérdezni vagy vitatni se mer senki... Jékely és a mi rokonszenvünk is az „ügyetlen” Gyöngyházyéké, azoké a kisemmi­zetteké, megalázottaké, mindenkor háttérbe- szorítottaké, akiket a humánumuk mindenkor visszatart attól, hogy visszaüssenek, hogy a gát­lástalan törtetők útját elállják. Sokszor bizony erőtlennek és passzívnak tűnik ez a humánum, össze is törik a történelem vasszorításában, de ez a többség, a tömegek sorsa. Ugyanakkor ez a humánum, az empáthia és a szolidaritás —igaz, csupán szelíd, de —szép példáit is felragyogtatja. Ilyen pl. az „Isten átka” kisfiújának a sorsa vagy a Magaslati siralomházban a kegyetlen medve­vadász „megleckéztetése”, a Várószobatanul­mány szomorkás rezignációja. Végezetül szólunk Jékely stílusáról is, amelyről, ha nem lenne sértő egy lírikusról szólván,azt kell mondanunk, hogy a novellák legnagyobb erénye, vivőereje. Még a legszomorúbb történetein is átdereng valamiféle belső sugárzás, bölcs derű, amelyet csupán azért nem neveznénk humornak, mert nem elég pontos, lejáratottnak érezzük Jékelyről szólván ezt a szót. Jékely humora ugyanis nem szavakban él, még csak nem is a történetből, szituációkból fakad, hanem a jelle­mekből. Köztudott, hogy egy történet egy­szerre mondható el tragédiának is, komédiának is. Jékely novelláinak azonban opálos fénytörése van, ez a fegyelmezett visszafogottság hatásában mégis a sokszínűség, a mélység titokkal teli gazdagság hatását kelti. Tehát az életét, ahogyan arra ritka és tiszta pillanatainkban rácsodálko­zunk. Jékely rácsodálkozni tanít minket, amikor álmairól, kamaszkoráról és kamaszlelkű hőseiről mondja el szép meséit. Kell ennél több, kell más? Aki csodálkozni tud, mindig fiatal marad, mint Gyöngyházy, a mindig csalódó, de mindig új kalandokra kész agglegény, a gyengébb nem soha végleg kiábrándulni nem tudó rajongója. HORPÁCSI SÁNDOR TÜSKÉS TIBOR: MŰTEREMBEN Tüskés Tibor a Jelenkor-könyv fülszövegében és bevezetőjében ezt írja: „Kérdéseket teszek föl és válaszokat várok a korszerűségről, a művé­szet általános és egyéni problémáiról, a tehetség természetéről, kibontakozásáról, a közízlésről és időbeli változásairól, a művészet és kritika viszo­nyáról.” A Műteremben Dél-dunántúli alkotókkal is­merkedünk. Tizenegy művész (Martyn Ferenc, Kolbe Mihály, Simon Béla, Kelle Sándor, Bizse János, Soltra Elemér, Zs. Kovács Diana, Németh János, Bors István, Honty Márta, Altorjai István), és a villányi, siklósi, nagyatádi alkotótelepek elevenednek meg előttünk érzékletes írásokban, melyek nem nélkülözik a riport közvetlenségét; az impressziók egyéniségre szabott villódzásait és jellemkifejtő aláfestéseit; a művészettel rokon környezet meghatározó leírásait. Tüskés mestere a lényegre törő kérdezésnek. Olykor a szóban forgó alkotót úgy „vallatja”, hogy az a tüskési ítéleteket maga mondja ki; olykor külső tárgya­kat, színhelyeket és látogatókat sorakoztat föl, hogy a művészeti életben nem jelentéktelen szer­vezési problémákkal, közéletiséggel jellemezzen. Pályákról, versenyekről, futókról tudósít, rokon törekvésekkel vezet a fölismeréshez, példákat lobogtatva mondat véleményt a „tárgyilagos” olvasóval a fent említett korszerűségről vagy műkritikáról. Mindezt oly ügyesen teszi, hogy „tettenérni” nem kívánkozunk; vitába szállni véle értelmetlennek tartjuk, mert igazságai álta­lános érvényűek, tehát objektívek. Mint a jó művek, ez a könyv is mozgósít, mert nem lehet tétlenséggel nézni az értékek gyakori semmibevételét, a közönyösöket, az értetleneket akkor sem, ha alakjuknak a pozíció fedezéke vala­91

Next

/
Oldalképek
Tartalom