Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZEMLE - Goór Imre: Tüskés Tibor: Műteremben
sülnünk kell Gyöngyházyval és más novellahősökkel. Nem, mert Jékely éppen az említett módszerrel gondoskodik arról, hogy a történeteit egyszerinek és egyedinek fogadjuk el. Konkrétnak, mintha Gyöngyházy a mi társaságunkban mondta volna el. S, ha már Krúdyt említettük, még egy rokonvonásra fel kell figyelnünk. Ez pedig a passzivitás mellett (ami nem feltétlenül cselekvésképtelenséget jelent, inkább egyfajta arisztokratikus, vagy, ha úgy tetszik melankolikus tartózkodást a racionális és célratörő tettre- készségből) a hősök önsorsrontása. Mintha ösztönösen is a rosszabbik esélyt választanánk. Ösztönöst kell mondanunk, mert hisz a körülmények fel nem ismerése önmagában még nem lenne vétek, de hibának — olykor tragikusnak — mindenképpen az. A Fagyhalál és megdicsőülés tüzérkapitány hősére gondolunk, vagy a Nyáréj Tomiban gazdag ügyvédje, a Két régi csók rossz házasságában vergődő férjére, s nem kevésbé Gyöngyházyra (pl. Angyalfia Melániának, Két kard keresztben stb.) Könnyen periférikusnak lehetne nevezni ezeket a figurákat, illetve ezeket az élményeket, amelyeket ezekben a novellákban megfogalmaz Jékely. Mielőtt azonban valamiféle vaskosabb vagy direktebb társadalmi mondandót kérnénk számon a szerzőn, érdemes éppen Krúdy miatt és Krúdy nyomán elgondolkodnunk ezen a sokszor frázissá koptatott igényen. Mert van-e fontosabb és egész lényünket megrázóbb élményünk a szerelemnél! Nem jellemzi-e magát a kort, a társadalmat is az a mód, ahogyan a hősök a szerelmet átélik! A Két kard keresztben című novellában pl. Bak u, Gyöngyházy hajdani osztálytársa egyszerűen megveszi és leteperi a nőket, mint ahogyan a karrierjét is gátlástalan brutalitásnak köszönheti. Ő az a „fregoli ember”, aki noha már több intézményt is tönkretett, mindig vezető állásba kerül a távoli múltban és ködösen megfogalmazott „érdemei miatt”, amiket ugyan senki se ismer pontosan, de éppen ezért kérdezni vagy vitatni se mer senki... Jékely és a mi rokonszenvünk is az „ügyetlen” Gyöngyházyéké, azoké a kisemmizetteké, megalázottaké, mindenkor háttérbe- szorítottaké, akiket a humánumuk mindenkor visszatart attól, hogy visszaüssenek, hogy a gátlástalan törtetők útját elállják. Sokszor bizony erőtlennek és passzívnak tűnik ez a humánum, össze is törik a történelem vasszorításában, de ez a többség, a tömegek sorsa. Ugyanakkor ez a humánum, az empáthia és a szolidaritás —igaz, csupán szelíd, de —szép példáit is felragyogtatja. Ilyen pl. az „Isten átka” kisfiújának a sorsa vagy a Magaslati siralomházban a kegyetlen medvevadász „megleckéztetése”, a Várószobatanulmány szomorkás rezignációja. Végezetül szólunk Jékely stílusáról is, amelyről, ha nem lenne sértő egy lírikusról szólván,azt kell mondanunk, hogy a novellák legnagyobb erénye, vivőereje. Még a legszomorúbb történetein is átdereng valamiféle belső sugárzás, bölcs derű, amelyet csupán azért nem neveznénk humornak, mert nem elég pontos, lejáratottnak érezzük Jékelyről szólván ezt a szót. Jékely humora ugyanis nem szavakban él, még csak nem is a történetből, szituációkból fakad, hanem a jellemekből. Köztudott, hogy egy történet egyszerre mondható el tragédiának is, komédiának is. Jékely novelláinak azonban opálos fénytörése van, ez a fegyelmezett visszafogottság hatásában mégis a sokszínűség, a mélység titokkal teli gazdagság hatását kelti. Tehát az életét, ahogyan arra ritka és tiszta pillanatainkban rácsodálkozunk. Jékely rácsodálkozni tanít minket, amikor álmairól, kamaszkoráról és kamaszlelkű hőseiről mondja el szép meséit. Kell ennél több, kell más? Aki csodálkozni tud, mindig fiatal marad, mint Gyöngyházy, a mindig csalódó, de mindig új kalandokra kész agglegény, a gyengébb nem soha végleg kiábrándulni nem tudó rajongója. HORPÁCSI SÁNDOR TÜSKÉS TIBOR: MŰTEREMBEN Tüskés Tibor a Jelenkor-könyv fülszövegében és bevezetőjében ezt írja: „Kérdéseket teszek föl és válaszokat várok a korszerűségről, a művészet általános és egyéni problémáiról, a tehetség természetéről, kibontakozásáról, a közízlésről és időbeli változásairól, a művészet és kritika viszonyáról.” A Műteremben Dél-dunántúli alkotókkal ismerkedünk. Tizenegy művész (Martyn Ferenc, Kolbe Mihály, Simon Béla, Kelle Sándor, Bizse János, Soltra Elemér, Zs. Kovács Diana, Németh János, Bors István, Honty Márta, Altorjai István), és a villányi, siklósi, nagyatádi alkotótelepek elevenednek meg előttünk érzékletes írásokban, melyek nem nélkülözik a riport közvetlenségét; az impressziók egyéniségre szabott villódzásait és jellemkifejtő aláfestéseit; a művészettel rokon környezet meghatározó leírásait. Tüskés mestere a lényegre törő kérdezésnek. Olykor a szóban forgó alkotót úgy „vallatja”, hogy az a tüskési ítéleteket maga mondja ki; olykor külső tárgyakat, színhelyeket és látogatókat sorakoztat föl, hogy a művészeti életben nem jelentéktelen szervezési problémákkal, közéletiséggel jellemezzen. Pályákról, versenyekről, futókról tudósít, rokon törekvésekkel vezet a fölismeréshez, példákat lobogtatva mondat véleményt a „tárgyilagos” olvasóval a fent említett korszerűségről vagy műkritikáról. Mindezt oly ügyesen teszi, hogy „tettenérni” nem kívánkozunk; vitába szállni véle értelmetlennek tartjuk, mert igazságai általános érvényűek, tehát objektívek. Mint a jó művek, ez a könyv is mozgósít, mert nem lehet tétlenséggel nézni az értékek gyakori semmibevételét, a közönyösöket, az értetleneket akkor sem, ha alakjuknak a pozíció fedezéke vala91
