Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - MŰHELY - Márciusi beszélgetés: Társadalmunk az igazra áhítozik (Mocsár Gábor válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
Az, hogy egy könyy hatása — légyen bár szociográfia — végeredményben kiszámíthatatlan, nyilván nem jelent egyet azzal, hogy bár az író belegebed, úgysincs haszna a könyvnek. Nem jelent egyet. Nézetem szónoki kérdésként fogalmazom meg: mely társadalom az, amelyik annyira áhitaná az igaz szót, mint éppen a szocialista? Minden igaz szó előbbre mozdítja a társadalmat, az emberek gondolkodását. Erre sincs mérőműszer. Az irodalomnak mégiscsak van haszna, ha felmérhetetlen is: az emberi fejekben. A török világra gondolva — írok történelmi tárgyú könyveket is — köztudott, hogy Eger várát megostromolták a törökök. De akkoriban sok-sok várnak kijutott ez a dicsőség, mégis csak az egriek vitézségére emlékezünk, mert akadt egy író, Gárdonyi, aki erről regényt írt. Itt van a megfoghatatlan, de tapasztalható haszna annak, hogy az ember ír. S ez a szociográfiára, a szatírára is érvényes. Megírtam egy szatírát, a Kerek egymilliót, amiből tévéfilmet is csináltak. Ebben arról van szó, hogy egy községi tanács elrendeli: a kivetett vályog után illetéket kell fizetni. Megjelent a könyvem — és egy csomó faluban bevezették a vályogvetési illetéket. Ilyen „haszna” is van az írásnak, a szociográfiának. Mert ez szociográfiai tény, Sándorfalván tapasztaltam az illetékkiszabást; egy öreg békacsőszt odaállítottak, hogy szedje a cigányoktól a vályogvetési illetéket. Végeredményben nem lehet konkréten válaszolni arra, hogy mi a haszna, vagy van-e következménye annak, mit írunk. Zám Tibortól is megkérdezheted, mi a haszna annak, hogy a szeszmesterekről leleplező írásokat közölt a Forrásban. Mondtam neki: te tulajdonképpen tiltott pálinkafőzésből élsz. Meglepődött, majdnem meg is sértődött, hogyan gondolhatok ilyet. Úgy, hogy mások főzik tiltott módon a pálinkát, s te megírod, még honoráriumot is kapsz érte. Ha nem főznék titkon a pálinkát, nem készülhetne leleplező írás. De például kevesebben főznek-e pálinkát Bács megyében attól, hogy Zám megírta? Lehet, hogy többen és többet főznek, attól függ, milyen a termés. Csak okosabban, ravaszabbul: jobban eldugják a készüléket. Egyik méltatod mintha a szemedre vetette volna, hogy sok mindent föláldoztál a hitelességért, a lélek titkos üzenetének közvetítésére alkalmas stílusbeli finomságokat például. Ezt te miként látod? Csakugyan a műveid középpontjába került a hitelesség, annak valami abszolút értelmezése? Másik kritikusod pedig — Féja Gézáról van szó — az írói szigorúság hiányos volta miatt marasztalt el az Égő arany kapcsán. Igaza volt-e neki? A hitelesség eléggé levegőbe dobott kifejezés; többféle értelmezése lehetséges. Hiteles legyen az író, ha szociográfiát ír, minden mondata pontosan üljön. De lehet-e szociográfusi értelemben vett hitelességet követelni tőlem, ha nem szociográfiát írok, hanem fantáziámat működtetem? Bármilyen furcsa, még történelmi regényeimben is ragaszkodtam a hitelességhez. Minden sornak megvan a maga vagy levéltári, vagy emlékiratbeli, vagy más formában tapasztalható hiteles háttere. Most kiadás előtt áll egy Rákóczi-korról írott történelmi regényem. Azért is mennyi levéltárat felbújtam! Olvastam regényeket is a Rákóczi-korról, de lépten-nyomon rábukkantam, hogy az író nem ismeri a kort; hemzsegnek az anakronizmusok, pontatlan a tárgyi világ leírása. A hitelesség miatt feláldozni az írói szépségeket — ez nehezebb ügy. Ha szociográfiáról van szó, akkor is író szeretnék én maradni, csakhogy nem az önmagáért való szépség a legfontosabb, hanem a hasznosság. Hadd idézzem Ber- zeviczy Gergelynek, az egyik első magyar szociográfusnak az írását. Latinul írta, a címe is latin: De oeconomia publico politica. Egy helyen azt írja: tudom, sokaknak nem tetszik az írásom, de nekem sem tetszik minden olvasó, mert én nem tetszeni, hanem használni akarok. Erre a distanciára gondolok, amikor számon kérik tőlem a szépséget a szociográfiában. Noha nem hiszem, hogy írásaim teljesen híjával volnának az árnyaltabb ábrázolásnak. A másik megjegyzés a Féja Gézáé, amit, magunk közt 62
