Forrás, 1979 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Pákolitz István: Küszöbök (elbeszélés)
csöndben belesuttyan a kétfillér: a pörsölybe-dobók nem zavarják az áhitatot. Csak ahol a pénzt bele kell dobni, ott van sárgarézből a nyílás, kicsi lakattal le van zárva; ezt is csak a templomgondnok nyithatja ki a sekrestyés jelenlétében, akár az oltár- pörsölyöket. Hogy ne lehessen csalni. A persely egy hosszú vékony rúdra, amolyan söprűnyél-félére van ráerősítve, és a papa vasárnap mind a három mise alatt körbejár vele a templomban, a főhajóban és a két mellékhajóban, valamint a három kóruson. Odanyújtja mindenkinek, akiről látja, hogy adakozni kíván, s ha nagyon sokan szoronganak a templomban, mert nem jutott mindenkinek ülőhely, a papa kénytelen oldalba- lökdösni az útbanállókat, nem azért, hogy ők is dobjanak valamit az anyaszentegyház javára a perselybe, hanem hogy álljanak kicsit arrébb, adjanak helyet, mert a papának mindenkihez közel kell férkőznie, hogy minél többen adakozhassanak „Isten dicsőségére és a templom javítására.” Néhányszor már én is perselyeztem; egyszer a tizenegyórásin, a szagosmisén rajtakaptam egy meglett embert: gombot csúsztatott a pörsölybe. Hiába cseleskedett, hogy behajlított ujjaival eltakarja a gombot, észrevettem és olyan mérges lettem, hogy ha mit nem nézek, mert hát mégis csak a templomban vagyunk és folyik a mise, fejbevágom a pörsölyrúddal. Nem szeretek perselyezni, mert mindig félretaszigálnak és szüntelenül helyet kell kérni; olyik a Szent Kleofásnak se tágulna, mozdulna arrébb; a padokba meg éppenhogy be tudom a perselyt nyújtani, így aztán nem is érek el mindenkihez, aki pedig szeretne adományozni pár krajcárt. A Krivácsevics nagysága kalapjáról majdnem lepiszkáltam a tollazatot, pedig nem akartam heccelődni az öreg nagyságosasszonnyal, de megbillent a persely rúdja, a vénasszony nagymérgesen rámnézett — és semmit se dobott a pörsölybe; no nem azért, mert a kalapját véletlenül megpiszkáltam, hanem azért, mert egy fukar vén satrafa, fogához veri a garast, s nem elég, hogy fösvény, a tetejébe olyan csiricsáré módon öltözködik, akár a cigány Misi- rézi; és persze mindig a sekrestyén át vonul be a szentélybe, állandó helyére; kicsi réztáblára ki van írva a pad neki szánt részére: özv. Krivácsevics Elekné. Szerteszerént a főhajó mindkét oldalán vannak ilyen táblák az első három-négy padsorban. Szerintem ez nem nagyon igazságos dolog: akinek ilyen táblája van, annak a helyére nem is szabad másnak odatelepedni, vagy ha mégis odamerészkedik valaki, hát helyet kell adnia a tulajdonosnak. Persze, ezeket a táblácskákat, illetve a megváltott helyet meg is kell fizetni, így a szegényebbje csak hátrébb ülhet. Én nem engednék meg a templomban ilyen megkülönböztetést. Mikor a Talabér tisztelendő úr még egészen új káplán volt, éppen öltöztette a papa mise előtt, mikor a Krivácsevicsné a sekrestyén átvonult, igyekezvén a szentély padjában fönntartott helyére. A tisztelendő úr hátrafordult az elefántcsontból való sétabot koppanására és mosolyogva kérdezte a papától: Gyuri bácsi, ki ez a madárijesztő? Ha én perselyezek, rendszerint tíz-tizenöt perc alatt végzek; emiatt a papa már jópárszor megmosta a fejemet, hogyhát mért a nagy sietség, nem hajt a török. Nem is igen bízza rám ezt a munkát, csak ha nagyon sok a kapkodnivalója a sekrestyében, akkor mondja: Uppre púpos, ereggy pörsölözni! Szóval a söprés ideje alatt a padok alól szedegetem össze a Péterfilléreket, azért, hogy pótoljam, amit elmulasztok a perselyezésnél. Itt legalább nem kell örökké ismételgetni: Köszönöm, Isten fizesse meg! A „köszönöm”-re egyszer azt találta mondani az öreg Pupp Hanzi bácsi: Abbú má ippen ölég van a palláson! Persze azt senki se tudja, hogy nem is ritkán jókora turhákba, tócsányi köpedelmek- be is belenyulkálok, hiába van ki rajzszegezve a kartonlap csaknem minden padra: „A templomban köpködni tilos!” Az öregeknek odaírkálhatnak amit akarnak, nem olvassák el, vagy ha igen, rá se hederítenek, egyre krákognak-köpködnek, orrukat nem a zsebkendőbe fújják, hanem két ujjúkkal befogják, így szabadulnak meg a váladék33
